7.Fejezet- A MEGMENTŐ

‚7ƒ

A megmentő

''Egész  hétvégén nyugtalan voltam. Anyu beszélt Heliodor nagynénjével, azt mondta, hogy legyek nyugodt, beszél majd Heliodorral. De ettől nem lettem jobban. Folyton gyötört a lelkiismeret, hogy megbántottam. Szerettem volna beszélni vele, megmondani, hogy sajnálom, de nem tudtam a számát. Vasárnap délután elég meleg volt, és nagyon untam már  a házban ülni, ezért úgy döntöttem, hogy megyek egy kicsit bringázni. Ez jó ötletnek tűnt  mert igy ki is szellőztethetem a fejem. Amióta visszaköltöztünk ide nem nagyon jártam a levegőn. Nem gondoltam át, hogy merre menjek, csak tekertem, és tekertem, és a végén az erdő szélén kötöttem ki. Nem nagyon látszott, hogy itt az ősz, a fákon a levelek alig kezdtek sárgulni. Még minden zöld szinpompában ragyogott. A nap lassan-lassan lezdett lemenni, és a zöld rengeteg között imitt-amott arany szinű fátyol lebegett. Gyönyörű volt. A fő ösvényen tovább bringáztam be a rengetegbe, hallgattam a madarak nagy csicsergését a fákon, és élveztem a friss levegőt.

Olyan felszabadító volt itt lenni a szabadban, ugyanabban az erdőbe, ahol milliószor rendeztünk pikniket anyuékkal. Nagyon jól éreztem magam, hogy ujra itt lehetek. Már majdnem el is felejtettem, hogy milyen megkönnybbülő érzés a szabadban lenni, távol a város zajától. Itt minden olyan megnyugtató, hogy sosem mennék haza.''

''A következő pillanatban a biciklim kereke megakadt valamiben, és előre estem. Előttem volt egy lejtő mely be vitt az erdőbe, azon elkezdtem gurulni lefele, a bicikli meg utánnam. Jól bevertem a fejem, a derekam, fájt mindenem amikor leértem, és szétterültem a földön. A bicikli rámesett, az oldalamra, az ülő része nyomta a vállamat. Még a szuszt is belémszoritotta.

AÚ! Pislogtam párat, és nyöszörögtem. Forgott velem a világ, és sajgott mindenem, a fejem lüktetett. Kezdtem magamba mérgelődni: hogy szedjem le magamról ezt a nyavaját? A karom is fájt, de azért megfogtam a biciklit, és megpróbáltam letaszitani magamról. Nagy nehezen sikerült. Feltápászkodtam. Tiszta por voltam, és levelek tatadtak a nadrágomra. Megmassziroztam sajgó tagjaimat, majd leporoltam a ruhámat. Aztán körülnéztem.

Jó pár métert gurultam az biztos, és elég meredek volt a lejtő! Még mindig körbe voltam véve fákkal, de a lejtővel szembe pár méterre tőle egy kis üreg tátongott. Sehol sem láttam ösvényt vagy ilyesmit. Kész labirintusba kerültem, egy aprócska tisztás közepén. Az odú félelmet keltett bennem. Azt hallottam, hogy ebbe az erdőbe vannak farkasok. Semmi kedvem nem volt betoppanni az üregükbe. Még felfalnának vacsorára...

De hogy fogok én innen hazajutni? Biciklivel aligha fog sikerülni felmászni a lejtőn. Képtelenség. A bringát meg nem hagynám itt. Nagyon szeretem. Kotorászni kezdtem a zsebeimbe. Itt kell lennie a mobilomnak. Azonban hiába kutattam át vagy háromszor minden zsebem, abba volt pappírdarab, meg zsebkendő csak éppen telefon nem.

A francba! Otthon hagytam a mobilom a szobámba…Szépen nézek ki! Itt ragadtam az erdőbe eltévedve, minden segitség forrás nélkül!

Kezdett egyre jobban sötétedni, engem pedig kezdett hatalmába keriteni a félelem. Kicsi koromtól kezdve félek a  sötétben. Nem akartam itt maradni éjszakára a vadonban, a farkasok és a többi állat széttépne, ha rám találna. Annyit gondolodtam, hogy a végén arra az elhatározásra jutottam, hogy itt hagyom a biciklit és elindulok egyedül.

Talán majd visszajövök utánna…

Felkapaszkodtam hát a lejtőre, és  a felkelő holdvilágnál keményen küzdöttem, hogy feljussak a tetőre. Kis bénázás, és folytonos csúszás után végre fenn voltam azon a kis ösvényen, amelyről legurultam. A holdfény igaz, nem nagyon szűrődött át a fák ágai közt, de azért adott egy kis gyér  világitást. Úgy döntöttem, hogy visszamegyek a főösvényre, és onnan már könnyebben kitalálok a rengetegből. Persze a magas páfrányokba, és indákba, meg kavicsokba örökösen megbotlottam, és elestem. Valami a magasba megint megreccsent, aztán pedig szárny suhogások hallatszottak. A madarak valamitől megijedhettek, mert elrepültek. Gyorsan feltápászkodtam. Íjesztő csend következett. A szél sem fújt, úgyhogy  ág vagy levél zizegését sem lehetett hallani. Még a bagoly sem huhogott, és farkas sem vonitott.

Íjesztő mélységes csend...

A telihold fénye ezüstös szinüre hintette be a sötét erdőt, és a tiszta égen millió parányi csillag ragyogott. A szívem gyorsan, hangosan dobogott a félelemtől, és a torkom teljesen kiszáradt. Csak álltam, forgolódtam, és füleltem, hátha meghallok valamilyen veszélyre utaló hangot. De semmi sem hallatszott csak az én ziháló lélegzetvételem, és a zakatoló szivdobogásom.

A következő pillanatban megint valami megrezzent a magasban, majd reccsenő ághang, és megint egy suhogás. Aztán láttam, hogy egy bokor nem messze tőlem reszket, és zizegnek a levelek rajta. Hatalmába keritett a pánik, nem vártam meg, hogy valami előbukkanjon a bokorból, hanem rohanni kezdtem. Nem figyeltem, hogy merre szaladok, a lábam hajtott előre.

 Ha az a valami a bokor mögött farkas, akkor nekem befellegzett! Vágtattam át a bozóton egyre mélyebbre az erdőbe a félelemtől kontrollálva. Hirtelen oldalól valami erősen nekem jött, és lelökött a földre. Megütöttem a térdemet, a könyökömet, az ágak felhorzsolták a tenyeremet, fájt az oldalam, ziháltam, és nem tudtam, hogy mi történt velem. Megfordultam, hogy megnézzem ki jött nekem. Csak hogy kikukucskálva a páfrányok közzül akármerre néztem egy árva lelket sem láttam.

Márpedig se nem képzelődtem, se nem botlottam meg valamiben. Valaki szánt-szándékkal nekem jött. Kiabálni nem mertem féltem, hogy a vad állatok meghallják, igy hát csak meresztettem a szemem, mint a bordjú az újkapura, és reménykedtem, hogy senki sem fog megtámadni.

Valami oldalról megint nekem ütközött, és én nekirepültem egy fának. Elakadt a lélegzetem, amikor jól nekiestem a fa törzsének. A földre zuhantam,  a fejem nagyon fájt, forgott velem a világ. Ez a jelenet határozottan emlékeztetett valamire, valamire ami itt motoszkált a lüktető fejembe, de nem tudtam rájönni, hogy mi az. Megint dejavú érzés keritett hatalmába. Nagy nehezen felültem, és körbenéztem, miközben azon agyaltam, hogy mivel védhetném meg magam.  A támadóm nem állat abban biztos voltam. Egy embernek vagy másnak kell lennie itt az erdőben, de nem állatnak. Egy állat nem tud ilyen precizen a levegőbe hajitani, és nekidobni egy fának.

Amikor felálltam egy fura árnyat láttam állni alig pár méterre tőlem egy fa alatt. Nem láttam tisztán, eléggé sötét volt. Azt azonban láttam, hogy emberalakja van. A következő pillanatban az árny semmivé lett, majd a hozzám legközelebbi fán megint ág recsegések hallatszottak. Felnéztem, de senkit sem láttam. Aztán amikor ujra körbenéztem az a sötét árny három lépésnyi távolságra előttem állt. A szívem két ütemet megbotlott, a lélegzetem elállt, és hátraugrodtam  ijedtemben. Az előttem lévő alak nem árny volt, se nem képzelgés, hanem egy húsvér ember. Kalapot viselt, egy hosszú kabátot, és bakancsot. Többet az öltözködéséből nem tudtam kivenni, csak azt, hogy ezek nagyon régi darabok, és elnyűttek.

A férfi félrebillentett fejjel bámult rám, az arcát nem láttam a kalapjától, azonban nagyon rossz előérzetem támadt. A férfi nem mozdult, nem csinált semmit, csak bámult. A következő pillanatban felemelte a fejét, és nagyot szippantott a levegőből. Akkor láttam meg az arcát. Hófehér, sápadt bőr, melyet a hold fénye még fehérebbé tett, az arcvonásai határozottak, egyenesek, és az arca nagyon szép, már-már ijesztően szép. A szeme bibor vörösen izzott, szinte lángolt a tekinette, a húsos, telt ajkai vörösek és hivogatóak. A férfi felső  ajka a következő pillanatban felhúzódott a fogsoráról, és kilátszott a két hosszú szemfoga. A tekintetét ujra rámszegezte, és ravaszul elvigyorodott miközben megnyalta a szájaszélét.

A francba!  A nyavalya! Te szent ég!-suhant át rajtam, amikor felismertem, hogy miféle szerzet támadt rám.-Ez nem ember, hanem vámpir! És nincs nálam semmi fegyver!

Pánik és rémület keritett hatalmába, a szivem még őrültebben vert, és botladozva hátráltam a szörny elől, aki minden hátralépésemmel közelebb jött hozzám. A köztünk lévő távolság csökkent. Éreztem, hogy minden csepp vér kifut az arcomból.

Most mit csináljak?

–Mit akar?–rebegtem, a hangom eltorzult a rémülettől, és suttogásnál hangosabban nem tudtam megszólalni.

A vámpir újra félrebillenettte a fejét, és hangosan felnevetett. Öblös, mély nevetését visszaverték a fák.

–Ti szerencsétlen emberi lények annyira kiszámithatóak vagytok, és olyan szánalmasak.–A körmeit nézegedte, miközben még egy lépést tett felém. Nagyon kecsesen, és ruganyosan mozgott, és kicsit gyorsan. Volt hogy elmosódott  a szemem előtt. Kétségbeesedten kutattam a földön valami kemény, vastag és hegyes valami után amivel sziven vagy koponyán szúrhatnám, de a magas növények miatt nem igen láttam semmit.–Hogy tudtok ilyen gyerekesek, és tudatlanok lenni?–folytatta olyan hangon mint akit ez a tény tényleg bosszant.  A hangja azonban nagyon kellemes volt, bársonyos, barátságos.-Hallottam, hogy új vadászok jöttek a városba...vagyis inkább a régiek tértek vissza,  jól mondom?.-mondta könnyedén, és kicsit oldalra biccentette a fejét.–Úgy hallottam, hogy a drága szüleid is a Vámpirellenes Liga tagjai.

Hátráltam egy lépést, de megbotlottam valamiben és hátraestem. Rettentően megijedtem. A pánik úgy száguldott végig az egész testemen mint valami áramütés. Honnan tudja ki vagyok? Mégis kitől hallotta?

Fájdalmamban felugrodtam a földről, de mire megforultam a vámpir már előttem gugolt.

–Mit akar csinálni?–kérdeztem rekedten, remegő hangon.–Miből gondolja, hogy az én szüleim... Mégis hogy mer ilyesmiket mondani a szüleimről? Nem is ismer minket.-annyira féltem ettől az emberi alakban ácsorgó állattól, hogy ha nem ültem volna eleve a földön biztos összerogytam volna.  Rettegésembe úgy remegett a kezem mint még soha. Azt sem értettem, hogyan tudok ilyen összefüggen beszélni, hiszen egy gyilkos magasodik fölém. Azt reméltem, hogy ha azért jött, hogy megöljön  csinálja legalább gyorsan, hogy ne érezzek semmit.

Elmosolyodott, majd megint beleszippantott a levegőbe. A két szemfoga megvillant a holdfényben. Majd ujra rám szegezte szomjúságtól izzó vörös hipnotizáló szemeit.

–Tudod kicsi lány mi vámpirok könnyen ki tudjuk deriteni kik vadásznak ránk, elvégre ez egy ördögi kör nem, de? Márha igy lehet mondani...Mi azért gyilkolunk, hogy életben maradjunk, de a vadászaitok azért teszik mert meggyőződésük, hogy így megmentik gyarló életeiteket...Szerinted mit akarok?–kérdezte barátságosan, majd felém nyúlt, de én próbáltam elhajolni a keze elől.– Annyira könnyen megy ez a vadászat.–sóhajtja.–Nem is gondoltam, hogy ilyenkor találok itt az erdőben egy árva emberi lényt, és méghozzá olyat, akinek ennyire…ínycsiklandó, és ellenállhatatlan illata legyen.

Tapogadtam a földet egy nagy kő után, hogy fejbe vágjam.

–És milyen bájos teremtés…–mondja, majd kemény és jéghideg ujjaival végig simitja az arcomat. Kiráz a hideg, és meghűl bennem a vér.–Komolyan mondom, alig tudom visszatartani a szomjúságomat. Te aztán olyan teremtés vagy aki beinditja a magasabb rétegben élőket.

–Ki akarja szívni a vérem?–kérdeztem bátrabban.  A kezem ügyébe akadt egy megfelelőnek igérkező kő.

–Lassan a testtel kicsi lány! Anyuci nem tanitott meg, hogy ne légy udvariatlan?–nevetett.

–A magához hasonlóak nem érdemelnek könyörületet.

Erőt vettem magamon, és a pofájába vágtam a követ. Egy nagy döngő hang hallatszott, mintha egy szikla hasadt volna ketté, fájt tőle  a fülem. Gyorsan feltápászkodtam, és szaladni kezdtem. Alig tettem vagy két lépést, a vámpir előttem termedt. A betört, vérző arca a szemem láttára forrt össze. Szempillantás alatt eltűnt a nagy hegg.

Elborzadva bámultam a diadalmasan, ravaszul mosolygó, felém közeledő szörnyet. Aztán megint eltűnt a szemem elől, és hirtelen megint nekem jött, és lerepültem a földre. Belevágtam a homlokom egy kisebb szikladarabba. Az egész testem sajgott. Ujra előttem termedt, vörös szeme izzott, lángolt a szomjúságtól, látszott rajta, hogy alig tudja fékezni magát. Támadó testtarást vett fel, készen, hogy rám ugorjon. Száját eltátotta, szemfogai előre nyultak.

Éppen elrugaszkodott, hogy rám vesse magát, amikor a semmiből egy másik alak rontott rá, és a földre taszitotta. Nagyon gyorsan történt, alig tudtam lépést tartani, az egyik pillanatban még egyedül volt, a másikban meg már a földön feküdt, és egy másik alak ült rajta.

A földön fekvő vámpir mérgesen morgott, hörgött, és kapálózott, hogy lerugja a rajta ülőt. Aki a vámpiron ült egy igen fiatal fiu volt. Hétköznapi ruhát viselt,és éjfekete haja volt. Háttal volt nekem, de láttam, hogy nagyon izmos. Az oldalán egy fúrcsa kard lógott. Igyekezett a földre szoritani a rám támadó állatot, de az kishiján lelökte magáról. Hegyes fogaival a fiatal fiú fele kapott. El is kapta a bal csuklóját, és beleharapott a fiu kezébe. Az felüvöltött a fájdalomtól, és egy szép szaltóval hátra ugrott. Talpra esett, és egyből kirántotta a kardot a hüvelyéből.  Most oldalt állt nekem, az arcát  nem tudtam kivenni, mert belehullott sötét, és álláig érő haja. Morgott mérgesen, és a vérző csuklóját nézegedte, miközben a vámpir fele tartotta a kardja élét. A vámpír egy szempillantás alatt talpon volt, és rárontott a fiúra. A fiú a szamuráj kardra emlékeztető, hosszú, vastag élű fegyverrel a vámpír felé suhintott, miközben elugrott az eddigi helyéről, de a vámpír ügyesen kivédte a mozdulatot, és erősen megütötte a fiút.

–Vigyázz!–kiáltottam rémülten a fiúnak aki az ütés erejéről földre pördűlt,  a kardja kiesett a kezéből, és nyéllel fölfelé szúródott a földbe. A vámpir diadalmasan nevetett, és felém fordult, hogy ujra rám vesse magát.

–Ne! Hagyj békén! Segitség!–sikítottam, és hátrálni kezdtem a felém közeledő ördögi lénytől. A fiú mintha csak a hangomra reagálna a következő másodpercben felemelte a fejét, és felém nézett, de nem rám hanem a vámpirra.

Amikor megláttam az arcát kővé dermedtem, a következőben meg elöntött a forróság. Az a sápadt és gyönyörű arc mely rám nézett, azután pedig a vámpirra, megtéveszthetetlenűl hasonlitott egy másik gyönyörű személyre az életemben. A felismerés pengélye egyenesen a szivembe hatolt, és nem tudtam mozdulni. Ez a sápadt arc, melyet éjfekete haj keretez, száz százalékig Heliodor arcának a mása. Nem is mása, hanem az. Ugyanazok a formás ajkak, ugyanaz az ivelt szemöldök, ugyanaz az egyenes orr, és ugyanaz a hegyes kissé felszegett áll. Azonban nagyon elüt tőle a éjfekete haja, és a dűhtől lángoló, lilás-vöröses szeme.

Hihetetlen mennyire nagy a hasonlóság, és milyen kicsi a különbség…

Heliodor! Ez Heliodor!-suhan át rajtam, bár nem lehetek teljesen biztos benne, hiszen haj és szemszin nem olyan mint az én Heliomé.

De mégis tisztára ő: Heliodor …

A Heliodor-hasonmás egyszeriben felugrodt, és a kardja után kapott, majd nekiugrodt a vámpirnak. A kard éle átszúrta a vámpir hasát, és ha nem kúszom arrébb, akkor az éle belém is vágódik.

A vámpir lefagyott miközben a fiu még egyszer jól megforgadta benne a kardot, azután a vámpir felüvöltött a fájdalomtól, elborzadva, tágra nyilt szemmel nézett le a hasából kiálló pengére, és a háta ivbe hajlott. Heliodor kirántotta belőle a kardot, majd elém ugrodt, félkézzel felkapott az ölébe, odaszoritott a mellkasára, és elugrodt velem az örjöngő, égni kezdő vámpirtól. Letett a földre, pár méterrel arébb, és védelmezően felémhajolt, pont úgy mint a szinházban tette. A tekintetünk találkozott. Lilás-vöröses szeme az enyémbe fúródott. Elöntött a forróság, és meglepődve tapasztaltam, hogy kezd elhagyni az erőm, és álmos leszek, elnehezednek a szemhéjaim. Szinte ugyanazokat a szemeket látom, mint mikor Heliodor tengerkék szemébe nézek, csak most vörösen izzó, titokzatos, lángoló tengert látom benne, nem a gyönyörű kéket. Lenézek a csuklójára. A vámpir két hegyes foga sebet hagyott a bőrén,s vérzik. Kinyújtom felé a kezem, hogy megérintsem, de elhúzza előlem a karját, és a következő pillanatban lenyom a földre. Az égő vámpir nagyot robbant, és hamuvá vált. Belezengett az egész erdő. Befogtam a fülem.

Lenézett rám, újra találkozott a tekintetünk, majd gyorsan elhúzódott tőlem, és felállt. A kardját visszacsúsztatta a hüvelyébe, és hátatforditott nekem. Annyit láttam, hogy a vérző csuklóját a szájához emeli.

Feltápászkodtam, és elindultam felé. Gyenge voltam, és zavart, a térdem remegett.

–Heliodor?–suttogtam. Biztos, hogy ő az. Csak ő lehet, és állarcot visel. Senki sem hasonlithat ennyire rá. Nincs még egy Heliodor a világon.–Te vagy az? Mit keresel itt?

A Heliodor-hasonmás megfordult, és leeresztette a kezét, és rám nézett.  A sebet nem láttam, mert eltakarta a hosszú ingeujja.

–Hogy csináltad? Követtél vagy mi? Tényleg te vagy? Hogy találtál meg? Heliodor válaszolj!–léptem elé. Kezdtem mérges lenni.

Mégis mit keres ez itt? Pont ilyen jó helyen, pont ilyen jó időpontban, hogy megmentsen.

–Parancsol, hölgyem?–kérdezi, és a hangjától megint leblokkálok. A hang hasonlit Heliodor hangjára, de mégis másabb. Mélyebb, gőgösebb, és volt benne valami idegen és különös árnyalat is. Kiváncsian néz rám.

–Nem…Nem te vagy Heliodor?–kérdezem remegő hangon, és érzem, hogy forogni kezd velem a világ.-Nem te vagy az osztálytársam Heliodor  Montez, aki egy évvel ezelőtt költözött ide?

A fiu halványan elmosolyodik. Kivillannak hegyes, hófehér fogai.

–Azt hiszem, téved kisasszony. Engem nem Heliodornak hivnak. Az én nevem Ilián.–mondja felszegett állal, és közelebb lép.–Épp erre jártam, amikor meghallottam az ön sikoltását. Éreztem, hogy vámpir van a közelben, éreztem az illatát a levegőben. Épp jókor érkeztem, mert másképp magácska már annak az undoritó szörnyetegnek a vacsorája lenne.

Forog velem a világ, és a hányinger környékez. Mégsem lehet ez Heliodor. Heliodor nem ilyen, vagyis nem ennyire ilyen. Ez a fiú hasonlit rá, de teljesen máshogy viselkedik. Ez nem lehet Heliodor.

Előre tántorodom, remeg a térdem, a szívem olyan gyorsan ver, hogy attól félek széttöri a bordáimat, zihálva veszem a levegőt, és semmit sem értek. A szivemhez szoritom a kezem, és átölelem a derekamat a másik kezemmel. Hirtelen olyan forróság önt el, hogy fáj.

–Kisasszony, jól van?–kérdezi a fiu, és megfogja a vállaimat.–Jól van? Nagyon elsápadt. Mit érez? Azt hiszem, legjobb lesz ha hazakisérem. Eltudja mondani, hogy merre lakik?

–Persze.–suttogom.–Vancouverben.

 A következő pillanatban minden elsötétül.''