Titkos segélykérés

Titkos segélykérés

A vár amiben Izor élt, inkább hasonlított egy ősrégi kísértet kastélyhoz, mint egy modern, tisztán tartott villához–mintha csak egy kétszáz éves gótikus regény lapjairól bukkant volna elő...

Bár elég nyájasan beszélt velem, rettentően féltem tőle. Már sajnos volt lehetőségem megtapasztalni erejét, mely nagyban emlékeztetett a nagybátyjára, s gondolatban már előre el kellett vetnem néhány menekülési ötletet. Ha ilyesmin törném a fejem, ő lenne  az első, aki mindent hallani fog, s akkor nekem befellegzett...

Izor úgy vezetett végig az ősrégi dohos, homályos folyosón, mint egy rabot.

–Amíg nem sikerül megoldanunk a problémát, addig itt lesz a lakhelyed.–mondta, s odavezetett egy nagy, ódivatú, gótikus elemekkel borított vasajtóhoz. Előhúzta a kulcsot a zsebéből, majd kinyitotta a recsegő ajtót. Kissé sötét volt bent, gyertyákon, mécseseken, a kandalló tüzén kívül nem volt más fényforrás a helyiségben. A szoba tágas volt ugyan, de felettébb elhanyagolt. Dohos szag terjengett mindenütt, a nagy franciaágy körüli régi védő függöny cafatokban lógott le a mennyezetről. Az ágyfej jellegzetes gótikus boltív volt, s rajta minden féle díszes elemek. Valószínüleg kovácsolt vasból készült, mint a gótikus stílű ágyfejek legtöbbje. Az ágy felett a falon egy hatalmas kitömött szarvasfej díszelgett, s sötét ibolyaszínű falszőnyeg fedte be a bizonyára kopott falakat körös-körbe a szobában. A nagy díszes kandallón minden féle apró csesebecsék, kisebb korsók, dobozkák álltak, s egy díszes gyertyatartó is pihent. A faliszőnyegen kívül egy festmény sem volt a falon.

Olyan érzés kerített hatalmába mintha nem én lennék az első lakója ennek a szobának...

–Mellékhelyiséget találsz a folyosó végén jobb oldalt, de csak kísérettel mehetsz oda. Szökés nincs, mert hamar rájövök, s ha esetleg túl dühös lennék, még az is előfordulhat, hogy ideje korán fejedet vétetem. Ma éjjel bált rendezek, úgyhogy a részvétel kötelező. Te leszel a párom.

–Soha nem leszek a párod!–szűrtem ki a fogaim közt undorral.

Megragadta a karom, és erősen megszorította.      

Meghúzta a hajam, s a fejemet hátrarántotta.

–Itt az lesz amit mondok, kisanyám, vagy nagyon megbánod!–megragadott, és lelökött az ágyra.–Annyit kellett várjak, de most végre megkaparintottalak, és nem foglak elengedni. Jól készülj fel!–felmászott ő is az ágyra és vetkőzni kezdett.–Csak ketten vagyunk, te meg én.

–Mit művelsz?–kérdeztem elsápadva.

Ugye nem azt fogja csinálni...?

Végig gurultam a paplanon, s leugrodtam az ágy másik végén. És oda szaladtam az ajtóhoz. A kulcs kattant a zárban. Hiába forgattam, nem nyílt ki.

–Innen nem mész te sehova!–Izor egy mozdulattal a hátam mögött termedt. –Még Victor sem menthet meg, vagy a nyamvadt vérszívó szolgája sem. Az enyém vagy örökre!

–Nem!–sikoltottam, amikor lelökött a földre, s felszántottam a padlót. Hanyatt fordultam, mire Izor rám vetette magát. Csókolgatni kezdte a nyakamat, a kulcscsontomat, tapogatott, én pedig sikoltozni és kapálózni kezdtem.

Végre elértem az asztal hosszú abroszát, s amilyen erősen csak tudtam meghúztam. Minden leesett róla, csörömpöltek az edények a padlón. Egy gyertyatartó a kezem ügyébe került, azzal fejbe vágtam Izort. Elengedett, üvöltve masszírozta a homlokát. Felálltam, az ablakhoz szaladtam, feltéptem a kilincsét, s kinyitottam az ablakot. Megcsapott a hűvös október végi szél. Túl magasan voltunk. A sziklaperemék túl élesek. Ha leugranék, nem élném túl sem a zuhanást, sem a landolást.

 Még végig se tudtam rendesen gondolni, amikor Izor hátulról megint megragadott, s az ágyra hajított. Tekintete dühtől lángolt, szemfogairól az ajka felhúzódott. Olyan volt mint egy vérengző vipera vagy tigris.

–Elegem van ebből a macska-egér játékból!–sziszegte.–Ma este az enyém leszel!

Torkomból újabb sikoly szakadt fel. Minden igyekezetemmel azon voltam, hogy lerúgjam magamról, és megszabaduljak tőle, de olyan erős volt, hogy nem ment.

Fájdalom. Gyötrelem. Kínszenvedés. Félelmemben ajkaim közül csak Victor nevét kiáltottam, mintha azt reméltem volna, hogy egyszeriből itt terem, s kiszabadít...

De mindhiába...

Ott feküdtem az ágyon megszégyenítve, zokogva, az ócska takaróba bugyolálva. Fogalmam sincs mennyi idő telt el, amióta Izor magamra hagyott. Ruháim melyek akkor rajtam voltak szanaszét cibálva, cafatokban hevertek a padlón.

Kínomban akkor eszembe jutott valami. Olyan erőm van, ami talán senkinek sem adatott meg halandó ember közül. Lehunytam könnyáztatta szemem, imádkozni kezdtem, s reméltem, hogy sikerül védőpajzsot kreálnom elmém körül, hogy Izor többet ne hallja gondolataimat. Erősebbnek éreztem magam, s onnan tudtam, hogy beindult a folyamat, hogy meleg energia hullámok futkároztak keresztül- kasul a testemben mint valami kis elektromos töltések., s a nyakamban lévő varázsnyakék, –mely csak az enyém volt–kék színben ragyogott majd elaludt.

Ez az! Sikerült! –gondoltam diadalmasan, s kutatni kezdtem a komód fiókjában valami lap és írószer után, hogy végre megírjam azt a levelet amit már nagyon rég el kellett volna küldenem Victornak a felmentő seregért.

Tudnia kell minden áron...

Drága Victorom,

Sajnálattal kell közölnöm veled, hogy távolléted alatt Álomföldét ostrom alá vette Izor, gonosz fivéred. Visszatért. Minden erőnkkel azon voltunk Evannel, hogy megpróbáljuk megállítani őket, de túlerőben vannak. Izor engem fogva tart várában, feltett szándéka, hogy varázserőm magába szívásával –teliholdkor-újra kiszabadítja De Mouche nagyurat, s leigázza az országot. Amint lehet, csapataiddal térj vissza országodba, s segíts megállítani őt, míg nem késő.

Nem tudom meddig maradok életben.

Örökké tiéd, Sophia

Gondosan összehajtogattam a papírt, s eldugtam csizmám szárába, jó mélyre nehogy kiessen. Épp időben, mert pont akkor kivágódott az ajtó, s Izor trappolt be nagy bőszen.

–Meg vagy még, aranyom?–szólt hozzám, odajött, s egy hajtincsemen végigsimította koszos ujjait. Undorodva hőköltem vissza. Rettegtem a közelségétől. Olyan mérhetetlen mennyiségű negatív energiát bocsájtott ki a teste, hogy akaratom ellenére szinte fuldokolni kezdtem.

–Ha még egyszer rám teszed a mocskos kezed esküszöm leharapom az ujjad!–vetettem oda neki ellenségesen. Nem szabad gyengének mutatkoznom, ezt a negativ tulajdonságot ezek a fajzatok nagyon kitudják használni.

–Van egy meglepetésem számodra.–mondta foghegyről, s odament az ósdi szekrényhez. Kinyitotta, s kivett belőle egy nagyobb dobozt.–Ezt neked szántam. Mivel ma bált rendezek, illik asszonyomnak méltóan kinéznie.

Lelökte a dobozt az ágyra, kinyitotta s kivett belőle egy fekete, szatén, gyöngyökkel kirakott, hátul fűzős hosszú ruhát.

–Hogy ne undorodj meg tőle ezt a te világodból, saját kezüleg vásároltam neked, remélve, hogy kicsit megkedvelsz, ha nem az itteni rongyokat kell hordanod ma este.

–Sosem veszem ezt fel!–löktem arrébb a ruhadarabot. Izor dühösen megragadta a nyakam, s mélyen a szemembe nézett.

–Ha még egyszer ellenem mersz szegülni itt helyben mindenki előtt felnyársallak, s odadoblak a kutyáknak. Azt ajánlom tedd amit mondok, aranyom, vagy holnapra már csontváz leszel!

Annyira mélyen nézett a szemembe, hogy szédülni kezdtem, kiürült a fejem, s éreztem, hogy megszűnik minden körülöttem. Nyilván Izor agykontrollja alá estem, mert hiába az agyam egyik fele halványan tudta mit csinál, de nem tudtam többé kontrollálni, és ez azt jelenti, hogy kis védőpajzsom nem elég erős...

Ebből még baj lehet...

–Öltözz fel! Az ajtó előtt megvárlak!–mondta, azzal magamra hagyott.

Levetettem hát magamról az ócska takarót, s felvettem a ruhát. Még szinte meglepetésként ért, hogy rám illett, és egészen jól festettem benne. Nem mertem tükörbe nézni, így a hajamat csak egy ócska hajkefével, amit a komódon találtam simára fésültem. Szívem annyira dobogott bordáim alatt, hogy azt hittem megveszek. Még így is volt mitől félnem. Tudtam ha lemegyek a bálra Izorral, ott épeszű lény nem lesz.

Ki tudja mikkel leszek körülvéve...?

Nem sokkal azután, hogy Izor magamra hagyott, utánam is jött. Megragadta a karom, s végig hurcolt a sötét folyosókon, mígnem elértük a hatalmas nagy dísztermet, ahol a látottak alapján már javában zajlott a buli. Természetesen, nem a 21. századi modern tini bulis stílusú volt, hanem inkább 17. századi nemes családok között megszervezett bálhoz hasonlított. Nagyon szerettem volna azt hinni, hogy csak egy idióta halloween-i parti, de sajnos csalódnom kellett. Mindenhol ronda kinézetű, vámpírok, szörnyek, boszorkák, faunok voltak. Egy vámpír megragadta a kezem, megpörgetett, magához húzott, és rám vigyorodott. Kilátszottak a szemfogai.

–Táncolunk?–kérdezte. Sápatag, hulla kinézetű pofája láttán felsikoltottam.

Valaki hirtelen kirántott a karjaiból. A következő pillanatban már egy karó állt ki a vámpír mellkasából, majd hirtelen elporladt. A nagy tömeg abba hagyta a beszélgetést, őrjöngést és minden szem ránk szegeződött.

–Ha még egyszer valaki hozzá mer nyúlni ehhez a lányhoz, halál fia lesz! –üvöltötte Izor. Hirtelen belökött a kör közepébe. Elestem. –Ez a lány...–mutatott rám mindenki előtt, s megállt mellettem. A szörnyek láthatóan kíváncsian figyelték. – Ez a lány fogja elhozni nekünk az Aranykort, újra! –Izor olyan volt mint egy hadvezér, aki a katonáihoz, vagy a népéhez beszél. Mivel Victor ikertestvére volt, így az a típusú férfi jellem élt benne, aki hajlamos mindent maga köré csavarni. –Mert ennek a lánynak a testében felbecsülhetetlen varázserő lakozik, mely segít feltámasztani a bácsikámat, De Mouche nagyurat, aki felszabadíthat minket, s újra országot adhat nekünk, száműzött lelkeknek! Ma éjfélkor végre lehullanak láthatatlan bilincseink melyek egy jó ideje röghöz kötöttek minket! Újra magunkévá tehetjük a nagy világot!

A tömeg őrjöngött, mint egy megvadult állatcsorda. Rettegtem. Minden amit mondott igaznak tűnt. Hogy szabadulhatnék meg tőle egy rövid időre, hogy átadjam Evannek a segélykérő levelet? Hogyan fog eljutni Victorhoz, és a sereghez? Itt fogok maradni...Itt fogok meghalni...

Nagyon kétségbe estem. Rettentően féltem. Alig egy óra volt hátra éjfélig, s a terem végében már az oltárt díszítették, melyen megszabadulok erőmtől. Úgy éreztem magam, mint a Bűbájos Boszorkák sorozatban... A hírhedt Bűbájos Ereje, akinek démonok akarják az erejét elszívni...

Ki akartam szabadulni. Ez a légkör szinte émelyítő volt, akár a drog, elkábított. Nem tudtam tisztán gondolkodni. A szörnyek kavalkádja imbolygott jobbra-balra az ókori rituáléra emlékeztető furcsa lüktetésű muzsikára, mely szinte felvette a szívem ritmusát. Egész testemben éreztem a ritmust.

Dübörgött, hipnotikusan.

Izor szorosan tartott maga mellett, egy pillanatra sem engedett el. Táncra akart kérni. Táncoltunk is egy keveset, nem is emlékszem pontosan hogy kerültem a színpad mögé. Az egész nagyon homályos. Izor fölém hajolt. Ziháltam. Nagyon fullasztó volt a levegő. Izzadtam, szinte csurgott rólam a víz.

Szédültem.

Izor még közelebb hajolt. Hirtelen bekattant mit akar csinálni. Felemeltem a kezem, neki támasztottam a mellkasának. Csodálkozva nézett le rám.

–Nem érzem túl jól magam.–igyekeztem gyenge hangon beszélni, mint aki rosszul van.–Nagyon meleg van idebenn.

–Menjünk ki a levegőre.–ajánlotta fel.

–Nem szükséges! –ragadtam meg a karját.–Inkább meg szeretnélek kérni, hogy hozz egy pohár vizet, vagy akármit. Nagyon szomjas vagyok. Jobban leszek. Ugye te sem akarod, hogy egyetlen reményed elájuljon? Hogyan adhatnám akkor oda az erőm?

Izor egy pillanatig komoran méregetett pár pillanatig, nyilván azon gondolkodván  mi tévő legyen, én pedig azért fohászkodtam, hogy gondolataim még mindig védve legyenek számára.

Aztán megszólalt:–Rendben. Mindjárt jövök. Maradj itt!

Persze, azt csak hiszed! Amint eltűnt a sötét tömegben lélekszakadva rohanni kezdtem ki a kis titkos ajtón, ki valami sötét folyosóra ahol nem jártam még. Igazából a kastély egyik szegletében sem jártam még. Valahogy abban reménykedtem, hogy ha eltévedek Izor ne találjon rám, s jussak ki élve innen. Az agyam másik szeglete pedig telepatikus üzenetet küldött Evannek. Ő nagyon ügyes damfir. Minden reményem benne van. Muszáj ide érnie azonnal, amilyen hamar csak tud!

Csak szaladtam, amerre vitt a lábam. Befordultam a folyosó végén, s egy nagy csarnokban találtam magam, melynek jobb oldali végén irdatlan lépcsősor magasodott fel a hatalmas kastély következő emeletéhez. Habozás nélkül megiramodtam felé.

Már nem számoltam, hanyadik lépcsőfokot hagyom el, de tudtam, hogy a kastély belsejében egyre lejjebb és lejjebb haladok. Mintha kietlen, síri csendben egyenesen a pokolba tartottam volna. Lépteim visszhangot vertek a nyirkos falakon miközben egyre szaporábban véve a levegőt, a bordáim alatt fájdalom hasított az oldalamba. Estélyimet most éreztem inkább terhesnek. Tánc közben szinte súlytalannak éreztem, megannyi csillogó kővel kirakott anyagot, most viszont fuldokoltam benne. A folyosó végén árnyék mozgására lettem figyelmes a félhomályban, és ujjaim még görcsösebben fonódtak a piros borítékba rejtett levélre. Mi lesz, ha valaki mással találkozok? Sosem lenne képes becsapni. Tudtam, hogy így van, mégis inkább kérdésnek éreztem a gondolatot, mintsem állításnak.

Visszafojtott lélegzettel, szorosan a falhoz lapulva merészkedtem előrébb, amikor hirtelen előttem termett és én szembe néztem vele.

–Már azt hittem, sosem érsz ide.

Átöleltem a derekam a karommal, mintha attól félnék, hogy szétesik. Az oldalam lüktetett a fájdalomtól.

–Jöttem amilyen hamar csak tudtam, Sophia.–szólalt meg Evan, s én a karjaiba vetettem magam. Erős, férfias ölelése megnyugtatott. El sem tudom mondani, mennyire örültem, szinte elsírtam magam. De gyorsan kibújtam karjai nyújtotta védelemből, s a kezébe nyomtam a borítékot.

–Azonnal dugd el!–mondtam sürgetően, s hátra pillantottam mintha attól félnék nehogy valaki lásson. Valójában tényleg rettegtem. –Nem tudom, mennyi időm van még, vagy meddig bírom ki. Izor el akarja szívni az erőmet éjfélkor, hogy segitségével visszahozza a Nagyurat..–éreztem, hogy a felgyülemlett érzelmek átszakítják a lelkemben a láthatatlan gátat, s hirtelen elszorult a torkom, alig tudtam beszélni. A látásomat könnyfátyol homályosította el.

Evan állkapcsa megfeszült, tekintetében düh jelent meg.

–Az az Átkozott!–szűrte a fogai közt, s eldugta a levelet a mellénye belső zsebébe.–Szökj meg most velem! Itt vagyok! Kivihetlek most azonnal innen, nem kell szenvedj, s nem tudja senki, hogy én jártam itt. Hazaviszlek.

Vadul ráztam a fejem. Nagyon csábítóan hangzott, most még inkább, de tudtam, hogy helytelen.

–Nem mehetek még.–mondtam szomorúan.– Izor tombolni fog. Csak addig kell kitartsak míg Victor és a felmentő sereg megérkezik. Ha elolvassa a levelet, sietni fog. Ez az egyetlen esélyünk. Csak neki add oda, de bizonyosodj meg róla, hogy józan ésszel fog cselekedni. Tudom, rettentő dühös lesz.

–Van is mire...–Vetette oda Evan, de tekintetem láttán újra elkomorodott.–Tényleg megszökhetsz ebből a börtönből. Mi értelme szenvedni, ha segíthetek?

–Még nem. Izornak hinnie kell, hogy terve sikerül. Játszanom kell a szerepet, ha megtudná, hogy átvertem rögtön megölne.

A következő pillanatban a hosszú lépcsősor aljáról, felzendült Izor dühös üvöltése. Szinte felzokogtam ijedtemben.

Engem keres.

Evan nagy hévvel hirtelen magához szorított. Újra sírni kezdtem. Amikor el akart engedni meglátta a vállamon, meg a karomon a véraláfutásokat, és sebeket, melyeket az imént a ruha pántja eltakart.

–Mit művelt veled az a dög?!–Kérdezte gyűlölködve.–Most azonnal elvágnám a torkát! Válaszolj!–ragadott meg a karomnál fogva, persze nem tudta, hogy nekem fáj.–Bántalmaz? Megvert?!

Látta a szememben a rettegést, a könyörgést, s tudta a választ, hiszen okos fiú. Tudta, hogy kínoznak.

Hirtelen megragadta a kezem, s húzni kezdett a folyosó másik vége felé, ahonnan jött.

–Nem maradsz itt!–mondta, olyan komoly arccal, amilyennek még sohasem láttam.–Nem fogom hagyni, hogy tovább kínozzon téged, Sophia! Lehet, hogy te olyan áldozatot akarsz hozni, ami számodra áldozatot jelent, de nekem csak öngyilkosság. Úgyhogy szépen elviszlek innen. Gyere!

Megtorpantam. Úgy dobogott a szívem mint még soha. Nagyon féltem. Még jobban meg voltam rémülve, mint eddig. Meghökkenve nézett rám, nem tudta miért álltam meg.

–Mi van, ha rá fog jönni? Mert kiderül. Mindig megtudja. Látni fogja, hogy nem vagyok itt.–nyöszörögtem.

Evan halványan elmosolyodott.–Majd kitalálunk valamit.