9. Váratlan

 A következő napok nagyon jól teltek. Heliodor minden óra után megvárt és együtt mentünk az ebédlőbe. Mindig ugyanoda ültünk le, kettesben, a sarokban. A barátaim, leginkább Evelyne nézett bátoritóan, Raimy kicsit csalódott volt, Nina pedig továbbra is úgy bámult mintha ősi ellenségek lennénk. Biztos nem tetszett neki, hogy Heliodor már nem őt érdekli, hanem engem tisztel meg. Engem ez nem érdekelt, akár fel is fordulhat mérgében, én nem foglalkozok vele. Nem mintha elfelejtettem volna, hogy Ninával szemben nincs esélyem, de megfordult a fejemben, hogy talán mégis épp az ellenkezője történik mint amit Nina szeretne, és pont az amit anyu mondott: hogy Heliodor engem választott, és mégis én nyerem meg ezt a párbajt, és ez adott reményt.

Másnap egyedül mentem az ebédlőbe, mert Heliodornak tovább kellett maradnia történelem órán, mert bemutatót kellett mutatnia az osztály előtt. Épp a pultnál álltam, hogy vegyek kaját, amikor elémugrik dűhtől izzó szemekkel Nina.

–Hogy merészelted elvenni tőlem Heliodort?!–sikoltja, és a szeme összeszűkül, a száját pedig összeszoritja, és gyűlölködve, vádlóan néz, annyira, hogyha lenne szarva vagy valami engem már biztos fel is öklelt volna.

–Tessék?–kérdezem megszeppenve, és majd’ kiejtem a kezemből a tálcát, a szivem nagyott dobban az ijedségtől.

–Azt kérdeztem, hogy merted elvenni tőlem Heliodort, te kis szégyentelen, senkiházi?! Hogy merészelted megnyerni a versenyt, amikor csakis nekem áll jogomban, hogy felkérjem Heliodort a bálra?–hisztizik, mindenki felénk fordul, és minket bámul.

–Én nem vettem el tőled.–mondom, miközben a szivem felgyorsul a félelemtől.–És nem én kértem fel őt. Ő jött hozzám, és ő  kért fel, és én igent mondtam neki. De azt hiszem nem rád tartozik, mivel Heliodor és te már rég szakitottatok. És őt már nem érdekled.

–Oh, te szánalmas!–kiáltja, és a következő pillanatban hátra lenditi az öklét, és jól orron vág engem. Neki esem a legközelebb álló padnak, és beverem a fejemet. A tálca az étellel leesik a földre, és minden szanaszét esik.

 Az ütés erejétől gondolom pár másodpercre elájulhattam, mert amikor felébredek a földön találom magam, Nina  pedig felettem térdepel, és ráncigál. A fejem lüktet, szédülök és amikor megfordulok a padlóra vörös vér csepeg.

A francba! Ez a hülye liba betörte az orromat. Aú! Gyorsan befogom az orromat két ujjammal.

–Mit csinálsz? Azonnal szállj le rólam! Hagyj békén!–kérem, és mozdulni próbálok, de lefog.

–Addig nem, amig meg nem magyarázod. Szóval, miért mondtál igent Heliodornak?–fogja meg a vállamat, és erősen szoritja.  A körülöttünk lévők mind körbe álltak, és kiváncsian figyeltek minet. Némelyek még képeket is csináltak. Röhécskelnek, és sugdolóznak.

–Kérem azonnal fejezzék be a verekedést, hölgyeim!–Mászott közénk a büfés néni.–Mégis mi ütött magukba?Hagyják abba a randalirozást!

–Én nem csináltam semmit!–panaszkodtam a vérző orromat fogva. Bárcsak jönne már Heliodor!–Nina jött nekem, és nem értem, hogy miért.

–El sem tudod képzelni, hogy mit csináltál!–kiáltotta dühösen Nina, és megint felém lenditette a jobb karját.

–Nina!–kiáltott valaki eréjesen, és egyből fellélegeztem.

Heliodor…

Nina karja megállt  a levegőben, és először hihetetlenkedve meredt rám, majd megfordult. A nagy kört alkotó diákok is a hang irányába fordultak, és egyszeriben mindenki arébb ment, és felbontották a kört. Amikor megláttam Heliodort felém közeledni a szivem nagyot dobbant, és minden félelmem elszállt. Komoly volt és magabisztosnak tűnt.

–Heliodor!–sóhajtottam.                             

–Helio! Már vártam, hogy gyere, mert beszélni szeretnék veled.–mondja Nina hirtelen izgatottan, és felemelkedett. Leszállt rólam.

–Veled nincs mit tárgyaljak Nina!–mondta lekezelően Heliodor szigorú hangon, és megállt pár lépéssel előttünk.–De egy dolgot azért megkérdezek: miért bántod Oliviát? Mit csinált ő neked, hogy igy rárontasz?

–Nem rontottam rá. Mégis mit képzelsz te rólam? Hiszen jó és nemes családban nőttem fel.–mutat magára.–Te tudod a legjobban, hogy milyen gyermekkorom volt. Hogy képzelheted ezt rólam?

 –Én  nem mondtam most rólad semmit.–válaszolja Heliodor.–De igen, nagyon jól tudom, hogy milyen vagy valójában. Azonban nem válaszoltál a kérdésemre. Miért ütötted meg Olíviát?

–Nem ütöttem meg Olíviát.–mondta, mire erre nagy beszélgetés, és röhécskélés támadt.–Csak kérdeztem tőle valamit, de különben sem rád tartozik!

–Így gondolod? És azért vérzik az orra?–mutat rám Heliodor mérgesen. Nagyon hasonlit a mérges arca, a vasárnap esti arcára, amikor engem védett a vámpirtól.

–Hát… Tudod…Én….–dadog Nina és keresi a szavakat, hogy mondjon valamit.–Tudod, Olívia megbotlott, és elesett.

            –Nina azt akarta tudni Olíviától, hogy miért megy veled a bálra, és miért mondott igent neked.–szól közbe Evelyne. Nina szikrázó pillantást vet rá. Tim magához húzza a barátnőjét, és fenyegetve nézi Ninát.

            –Igen? Szóval igy állunk…–mondja Heliodor csipőre tett kézzel.-Kiváncsi vagy rá? Rendben, elmondom itt mindenki előtt, hogy tudja meg mindenki, és vésd jól az agyadba! Én kértem fel Olíviát, hogy legyen a partnerem a bálon, mert nagyon megszerettem, és mert nagyon aranyos. Hogy miért szerettem meg? Nagyon egyszerű: mert nem olyan gőgös, hisztiző, parancsolgató, és magát szivesen árusitó liba mint te! Sokkal jobb, és kedvesebb nálad, és nagyon örülök, hogy már szakitottam veled, és tudd meg, hogy nagyon bánom azt a pár hónapot amig veled együtt voltam. És ha még egyszer meglátom, hogy Olívia, vagy az én közelemben vagy akkor nagyon megbánod! Ne játszadozz a türelmemmel!-fenyegette meg Ninát, aztán ellépett mellette, és legugolt hozzám.–Jól vagy? Nagyon megütötted magad?–kérdezi, és amikor a szemembe mélyeszti a tekintetét megint álmos leszek, és teljesen lenyugszom. Érzem, hogy kavarog a gyomrom, és érzem, hogy mennyi energia jön ki belőle. Hogy lehetséges ez?

Jaj!

–Megvagyok. A fejem fáj, az orrom vérzik, meg szédülök.–motyogom a kezemmel az orromon.

–Oké. Most azonnal beviszlek a gyengélkedőbe.–mondja határozottan, majd a térdem alá nyúl, és a következő pillanatban eltűnik alólam a padló, és a karjai között himbálózom. Szorosan tart magához, miközben feláll, és elindul.

–Jól van nincs itt semmi látni való, folytassátok a beszélgetést!–mondta a bámészkodóknak, és öles léptekkel  kifele vette az irányt. A többiek összenéztek, majd kezdtek szétszóródni.

–Segitségre volt szükséged ezért avatkoztam közbe.–mondta aztán komoran.

–De nem kértem. Nagyon jól meg lettem volna nélküled is. Köszönöm szépen, most biztos rólam beszél mindenki!

–Én nem tehetek róla, hogy ilyen helyzetbe kerültél.–mondja mentegetőzően.–Azonban igazán sajnálom, hogy megsérültél. Komolyan aggódtam érted. Örülhetsz, hogy én közbe avatkoztam, más csak állt, fényképezett, és nevetgélt rajtad. Én voltam az egyedüli, aki a védelmedre kellt. Igazán hálás lehetsz érte.

–Jaj, nagyon szépen köszönöm Mr. Megmentő Úr, tényleg lekenyerezett!–mondom gúnyosan, és meredten bámulom a plafont. Eszem ágában sincs rá nézni ezek után. Mondjuk tényleg örülök, hogy kimentett a szorúlt helyzetemből, de eggyáltalán nem akartam, hogy ő segitsen nekem. Na jó, talán kicsit, de akkor is…

           

–Azonnal tegyél le! Mégis mit képzelsz mit csinálsz?–toporzékoltam, és mocorogtam az ölébe. Próbáltam kivergődni magam a karjai közzül, de nagyon ügyeltem, hogy az orromat is befogjam. Az erős energiáitól még jobban émelyegtem, és szédültem. Minnél többet vagyok vele, annál fúrcsábban érzem magam a jelenlétében.

Hogy lehet ilyen erős kisugárzása? Legszivesebben azonnal leugrodtam volna az öléből.

–Maradj már nyugton, légyszives!–kért, és erősebben szoritott, és ment lefele a lépcsőn. Meg sem erőltette magát, nem is lélegzett nehezebben a súlyomtól, mintha pehely könnyű lennék.–Szeretném, ha az orvos megvizsgálna. Vérzik az orrod, és szédülsz. Nagyot estél és Nina is jól megütött. Látszik az arcodon egy kis véraláfutás. Kérek egy igazolást, és hazaviszlek.

–Micsoda?!–majdnem elállt a szivverésem.–Mit akarsz csinálni?!–kiáltottam.

–Hazaviszlek. Ilyen állapotban nem maradhatsz itt.–mondja, és befordul a sarkon.

–Nem! Nem engedem! Te nem vihetsz haza!–kezdtem megint rugkapálni, és ütögetni.

Ő nem vihet haza! Nem lehet! Nem engedhetem! Lehet, hogy vadász mint én, és az elmúlt napokban többet voltunk együtt a kelleténél, de az ki van zárva! Nem tudom megszokni. Képtelen vagyok rá. Valahányszor rá pillantok, vagy a közelében vagyok lehigagdok, pillangók röpködnek a gyomromban és kiszáll belőlem az erő. Teljesen összezavar.

–De miért nem?–kérdezte hihetetlenkedve, és megint a szemembe nézett.–Hiszen csak azt akarom, hogy pihenj, és légy jól. Úgy sincs más óra ma, hallottam, hogy Miuthon órái ma elmaradnak, a tanárok megengedik, hogy elmenjünk.

–Persze, ha manipulálod, vagy hipnotizálod őket.–morogtam alig hallhatóan.

Hirtelen megállt. Komoran, már-már csúnyán nézett rám. Gyönyörű arca elváltozott. A homloka ráncokba szaladt, az álla megfeszült, és tisztán láttam, hogy elsötétedik a pillantása, és rideg lesz.

–Mit mondtál? Ezt honnan szedted?–kérdezi szigorúan és kimérten. Még a hangszine is megváltozott. Mélyebb lett, fenyegetőbb. Próbáltam megőrizni a hidegvérem, hiszen ez megint egy a sok furcsa dolgok közzül, amiket már észre vettem nála, bár igazán dűhösnek még nem láttam. A szívem megint gyorsan dobogott. Nyeltem egy nagyot mielőtt válaszoltam volna.

–Tudom, hogy csinálsz velük valamit. Manipulálod őket.–mondtam.–Láttam valamelyik nap, hogy Joeval beszélgettél, és láttam, hogy csináltál vele valamit. Te hipnotizáltad őt! Uram isten, te hipnotizálod az embereket!–kiáltom, és tágranyilt szemmel meredek rá, majd megint kapálózni kezdek.

–Ez nem igaz! Nyugodj meg Olivia! Mikor láttad? Csak képzelődtél! Ez nem igaz!–mondja Heliodor, és próbál  nem elejteni, de a végén én győzök, és leugrom a karjaiból, de kibillenek az egyensúlyomból, és szépen fenékre esem. A véres kezemmel, amelyikkel az orrom fogtam véletlenül hozzáértem a nadrágomhoz, és most azon lett egy szép vörös folt.

Na, ez szép! Moshatod ki újra!-ez volt a kedvenc farmerem.

Érzem, hogy még mindig vérzik az orrom, így megint befogtam, és hátrahajtottam a fejem. Heliodor áll pár pillanatig, mérgesen néz rám, majd nagyot sóhajt, belenyúl a zsebébe és aztán egy zsebkendővel befogja az orromat.

–Gyere állj fel, csak óvatosan!–mondja, és átöleli a derekamat, és felhúz.–Most döntsd hátra a fejed!–csinálom amit mond. 

–Ne vigyél az orvoshoz.–motyogtam.–Semmi bajom. Ne vigyél sehova.

–Mi van?–bámul rám értetlenül.–Elmondanád akkor mit akarsz? Haza se vigyelek, orvoshoz se vigyelek...Nem értelek, Olívia. Ti nők állandóan ilyen szeszélyesek vagytok?–kérdezte, és én ezt elengedtem a fülem mellett. Sértésnek vettem.

–Csak kicsit fáradt vagyok.–motyogtam mentegetőzésképpen. Mégis hogy mondjam a szemébe, hogy annak ellenére, hogy kedvelem az őrületbe kerget?

–Annyiszor segitettem már neked, hogy olyan mintha már  én  az őrangyalod lennék…–vigyorodott el hirtelen kis idő múlva, s én meglepődtem, hogy ilyen hamar témát váltott.

–Milyen őrangyal?–szűkül össze a szemem, és lemegyünk a lépcsőn.–Nem vagy az őrangyalom.

–Hát pedig nagyon úgy néz ki, hogy az vagyok…–mondja és megáll.–Melyikkel akarod, hogy menjünk?–kérdezi.

Bambán bámulom.

–Melyik autóval akarod, hogy hazavigyelek? Az enyémmel, vagy a tieddel?–mutat mind a két autóra.

–Az enyémmel.–mondom gépiesen.–Nem akarom itt hagyni.

–Később amúgy is érte jönnék.–von vállat.

           

           

–Mondd el újra, hogy mit csináltál Joe-val. Tényleg hipnotinak tűnt. Ott voltam.–szólaltam meg. Tisztán emlékeztem arra a pillanatra. Minden áron tudni akartam, az igazat, márpedig ha én a fejembe veszek valamit azt később  úgy is megkapom.

–Add ide a kulcsot.–nyújtja felém a kezét, elengedi a kérdésemet a füle mellett.–Ha én vezetek, akkor kérem a kulcsokat.–mikor látja, hogy viszakozom felsóhajt, és elindul felém.–Ne légy már ennyire beszari! Nem lesz a kocsidnak semmi baja igérem.–meg áll előttem.–Na, kérem a kulcsokat!

Igazából nem az a bajom, hogy esetleg neki megyünk valaminek, és összetörik az autóm, úgy is tudom, hogy Heliodor kimentene, inkább az idegesit, hogy vele leszek a szűk kocsiban. Nem tudom megszokni azt a kisugárzását, és a testéből kiáramló energiákat, amellyel megnyugtat.

–Előbb válaszolj a kérdésemre!–mondtam, de elővettem a kulcsot a zsebemből, és a hátammögé dugtam. Húzni akartam az időt.

Összeszoritta a száját, és összeszűkült a szeme, miközben próbált mélyen belenézni a szemembe.

–Ha nem válaszolsz elfelejtheted, hogy engem valaha is hazaviszel, és akkor hazamegyek egyedül. Úgy is jobban érzem magam.

–Joe remekül van Olívia, semmi baja. Nem értem miért izgat ennyire...Most kérem a kulcsokat. Válaszoltam a kérdésedre.–megáll előttem, és lehajol úgy, hogy a szemünk egy vonalban legyen. Amikor a szemembe néz felforrósodik a testem, és megint álmos leszek. Tengerkék pillantását mélyen belefúrja a az enyémbe, latba fog, nem tudok elmenekülni előle. A szívem gyorsabban kezd verni, a lélegzetem akarozik.

Gyorsan kiveszi a kulcsokat a kezemből. Aztán felegyenesedik, odamegy a vezetőüléshez, kinyitja az ajtót, és beszáll. Átnyúl a mellette lévő utasülésen és kinyitja nekem az ajtót,–hogy mellé üljek.

Még mindig az előző pillanat hatása alatt vagyok, nem tudok hinni a fülemnek. Képtelenség, hogy az igazat mondja. Ez őrület...

–Szállj be!–szól ki nekem, és beinditja a motort.

Nem mozdulok. –Tényleg nem tudom, hogy mire jó ez. –motyogom, és megigazitom a vállamon a táskámat.–Csak fáradt vagyok, már nem szédülök.

–Én egészen másképp gondolom.–mondja.–Szerintem pedig nagyon jót tenne, ha pihennél. Holnap ugy is a bál lesz. Nem kaptunk házifeladatot.–nem mozdulok.–Olívia! Nagyon beverted a fejed, és vérzett az orrod is, és szédültél. Nem vagy jól. Pihenésre van szükséged, és én megigértem, hogy épségben hazaviszlek, és vigyázok rád. Nem bizol bennem?–hajol át az ülésen, és a szemembe néz.–Nem vagyok az a fajta srác aki az újja köré csavarja a lányokat, hidd már el! Másképp nem mondtam volna el neked, hogy mi vagyok.

Az ajkamba harapok. Nem akarok beszélni, nem akarok vele hazamenni, nem akarok a közelében lenni. Elforditom a pillantásom, és az eget meg a földet bámulom.

–Én nem mondtam, hogy nem bizom benned.

–Akkor?–megrándul a szája széle, mintha mosolyogni akarna. Vállat vonok.–Gyere ülj be! Eleget húztad az időt. Ideje hazamenni, és csicsikálni.

Veszek egy mély levegőt, és beszállok mellé, de nagyon ügyelek, hogy ne nézzek rá. Bevágom magam után az ajtót.

–Jó kislány!–mosolyog, és kifele tolat a parkolóból. Kapcsold be a biztonsági övet!-néz rám.

Sóhajtok egyet, majd teszem amit mond.

Talán észrevette, hogy nem vagyok valami jó kedvembe, mert szinte egész úton alig szólt hozzám, én pedig nem kérdeztem tőle semmit. Kifele bámultam az ablakon, miközben azt kivántam bárcsak máshol lehetnék csak ne vele! Láttam a szemem sarkából, hogy engem néz. Mindig mikor rá pillantok a szeme rajtam csüng, sosem az utat nézi. Kezdek megint nyugtalan lenni.

Mi a nyavalyát tud annyit bámulni rajtam? Mi van az arcomon, a kűlsőmön ami annyira vonza a tekintetét? Miért les állandóan ahelyett, hogy az utra koncentrálna?

Úgy bámul mintha én lennék a napvilága, vagy nem is tudom…Megértően, vágyakozóan, szeretetteltelien…Nagyon frusztráló!

 Előveszem az Mp négyemet, és zenét teszek, hátha az eltereli a gondolataimat–róla.

–Mit hallgatsz?–bök a kezemben lévő kis készülékre.

–Semmi érdekeset.–vonok vállat.–Evanescence.

–Szereted a rockot?–teszi fel a következő kérdést.

Miért érdekli???

-Igen.–válaszolok, és mély levegőt veszek.

–Nem is tudtam. Nem látszol egy rocker csajnak.–jegyzi meg.–Mindig ilyeneket hallgatsz?

–Nem mindegy?–fakadok ki. Összeszoritja a száját, és a pillantása megint elsötétül, ugynakkor csalódottság jelenik meg benne.–Igen, szeretem a rockot.

–Felbosszantottalak valamivel, hogy így beszélsz velem?

–Nem bosszantottál fel. Tudod, csak fáj a fejem.–nem is értem, hogy minek magyarázkodom…–Én kéne bocsánatot kérjek tőled. Elég barátságtalanul beszéltem veled, pedig hát már vagy harmadjára húztál ki a csávából. Köszönöm.–nézek rá őszintén.

Ellágyul a pillantása, és elmosolyodik.

–Szivesen. Hisz ezért vagyok itt. Mi vadászok kevesen vagyunk amúgy is, és szerintem jó ha összefogunk.–Találkozik a pillantásunk, és pár pillanatig egymás szemébe bámulunk.

Hihetetlen, hogy mennyire összetud zavarni…Van, hogy csak vele akarok lenni, máskor meg minden áron távol tartanám magam tőle. Miért érzem úgy, hogy belészerettem?  Miért vágyom egyre jobban és jobban a közelségére, és miért taszitom el magamtól újra meg újra? Annyira összetudja kuszálni az érzéseimet az egész lényjével, hogy néha már azt sem tudom, hogy mit akarok. Egyetlen pillantásával tűzbe tud hozni, vagy megrettenteni. Ha már csak a hangját hallom is felgyorsul a szívverésem…

Mi ez? Tényleg szerelem? De miért van állandóan rossz megérzésem vele kapcsolatban? Miért félek amióta először találkoztam vele, hogy egyszer csak eltűnik?

A pillantásától megint kihagy a szivem, és felgyorsul, a gyomrom összerándul, és minden feszültség elpárolog belőlem.

–Oh…–sóhajtok.

–Mi az?–kérdezi kiváncsian.

–Lennél szíves az útra figyelni?–kérem.–Nem értem, miért csinálod folyton ezt?

–Micsodát?–látszólag nem érti miről beszélek.

Még két sarok és otthon leszek, és megszabadulok tőle…

–Hát, ezzel a hipnotizáló pillantásoddal…-magyarázom, és kerülöm a tekinettét. –Folyton  elszivod belőlem az energiát, álmos, és fáradt leszek. Miért nyugtatsz meg mindig?

–Talán zavar ha ezt csinálom?–jól hallom a hangjában lévő csalódottságot?

–Nem annyira. Van, hogy jól esik, de néha idegesit. Folyton megnyugtatsz.–rá pillantok.–Hogy csinálod? Ez valami vadász-adottság lenne? Én is képes vagyok ilyesmire?

Visszafordul az út fele, látom, hogy az ajkát összeszoritja, és nem válaszol.

A házak gyorsan suhannak el mellettünk, a szél beletúr a hajamba a nyitott ablakon keresztül Heliodor mellett, érzem az ellenálhatatlan illatát. Az egész nem is e világi. Van benne valami furcsa eszencia, aminek nem tudom a nevét, nagyon érdekes, de hihetetlenül édes. Mély levegőt veszek csak azért, hogy jobban érezzem, és kishijján elkábulok tőle. Eddig észre sem vettem, hogy ilyen jó illata van.

Mennyei…

Telnek a másodpercek, de Heliodor nem válaszol. Összeráncolt homlokkal mered az útra, látom, hogy erősen szoritja a  kormánykereket, az inak kidagadnak a kezén.

–Mi a baj?–csúszik ki hirtelen a számon. Nem szeretem, ha ilyen morcosnak látom. Ilyenkor erősebben érzem a jelenlétét.

–Miért?–kérdezi csodálkozva, de nem néz rám.

–Olyan morcosnak látlak. Olyan mintha bosszantana valami.–kitört belőlem a figyelmes, érzékeny csaj, ami elég ritkán szokott.–Talán valami rosszat kérdeztem?

Heliodor megállitja a kocsit, és kell egy pár másodperc mire rájövök, hogy megérkeztünk  a házamhoz. Leállitja a motort, és felém fordul. Tekintete meleg, és nyilt.

–Ne aggódj, minden rendben van.–mosolyodik el, de a mosolya erőltetett.–Nem kérdeztél semmi rosszat.

–Pedig úgy tűnt, hogy valami zavart…

–Csak elgondolkoztam.–vágta rá túl gyorsan.

–Óh!–nyögtem.–Izé…nem is tudom…–kezdtem.

–Igen?–nézett rám kiváncsian.

–Nagyon kiváncsivá tettél…–mondtam kihivón. Az volt a szándékom, hogy kiszedem belőle mitől olyan fúrcsa. Már nagyon régóta foglalkoztat, de arra gondoltam, hogy most teszek egy próbát. Egyedül vagyunk, senki sem zavar… –Nagyon szeretném tudni, hogy csinálod…–megrebegtettem a szempilláimat remélve, hogy bekapja a horgot. –Elmesélnéd nekem, hogy nyugtatsz le, és hogy hipnotizálod az embereket? Hogy csinálod? Még sose láttam ilyesmit, és nagyon érdekel. –Néztem csábosan a szemébe, bár az én testem kezdett felforrósodni pillantásától. Heliodor tágra nyílt szemmel bámult rám, ugy vettem észre, hogy zavarba van. Pislogott párat, és zavartan elfordult, de láttam, hogy mosoly bújkál az arcán.

–Nem hinném, hogy annyira tudni akarod...–mondta igen komoran.–Egyébként itt vagyunk a házadnál. Megérkeztünk. Nem vagy éhes? Nem vagy fáradt? Nem fáj már a fejed? Minden rendben van?

–Tudom, hogy itt vagyunk.–válaszoltam szenvtelenül, nem figyelve a kérdés-sorozatára, és még én is meglepődtem a hangom csengésén. Először fordult elő, hogy ennyire szerettem volna kikérdezni, bár nem mindig vagyok vele szivesen. Már mondtam miért, de azért belül valami folyton azt súgja, hogy legyek minnél jobb hozzá, hiszen megmentette az életemet...–Be akarsz jönni?–kérdeztem a  tőlem telhető legnagyobb kiváncsisággal, és reméltem, hogy arcom láttán beleegyezik, bár a mosolyom úgy éreztem, hogy eltorzul, és legszivesebben elküldtem volna.

Igazából még most sem voltam benne biztos, hogy komolyan gondolta-e, amit  a parkolóban mondott, de nagyon őszintének tűnt. Kiváncsi voltam, hogy van-e mersze bejönni a házamba, hogy ha már azt mondta, hogy szeret velem lenni. Elvégre egyszer már hazahozott...

Heliodor arcán kétkedés ült ki, a szemében gyanakvás, kételkedés. Az alsó ajkát harapdálva bámult mereven az útra.

–Mi lenne, ha bennt mesélnéd el?–próbálkoztam újra.

–Nem tudom, hogy jó ötlet-e...–mondta összeráncolt homlokkal, és üres tekintettel meredt maga elé.

–Már miért ne volna jó ötlet? Arra gondoltam jól ellennénk itthol, a szüleim úgy sincsenek itthol, úgyhogy...

–Olívia!–szólt, de nem fordult felém.  A hangja határozott, és szigorú.–Nem hiszem, hogy tényleg kiváncsi vagy a körülöttem forgó dolgokra. Igazából nem neked valók.

–Már hogy ne volna?!–csattantam fel.–Te talán elfelejtetted az erdőben történteket? És amikor hipnotizáltad Joe-t? És amikor folyton elnézel mellettem, mintha látnál még valakit? És ahogy meg nyugtatsz, és elszivod a negativ energiákat belőlem? Ez ugye mind semmi? Azt hiszed, hogy nem látom, hogy valami van veled? Miért ürül ki a tekinteted, és meredsz magad elé, mintha elvesztenéd az eszméletedet? Én csak tisztában szeretnék lenni a dolgokkal...Te is vadász vagy mint én...

–De ez nem helyes!

–Azt akarod mondani, hogy nincs igazam, hogy hazudom?

–Nem!–mondta ingerülten. Az ölében lévő keze reszket. Hűvös, távoli pillantását rám szegezte, és szinte meghűlt bennem a vér, mint amikor az erdőben láttam átváltozva.–Nincs mit mondanom!

Ez felért egy hidegzuhannyal.

Hogy hogy nincs mit mondania? Mit képzel, hogy vak vagyok? Hogy nem veszem észre, hogy miket művel? Minek néz engem?Azt hiszi, hogy egy vakk liba vagyok?!-felment bennem a pumpa.

–Én nem mondtam ilyet!–kiáltja, és rám mered, de a következő pillanatban pedig a vér is kifut az arcából, és elsápad, a szeme elsötétül, és rideg lesz, az arcán bűnbánat jelenik meg, majd újra visszafordul az út fele. A nyakán lüktet az ér, próbálja nyugodtan venni a levegőt, és urrá lenni a remegésén. Nekem még  a lélegzetem is elállt, és hihetetlenkedve, érthetetlenül bámultam rá. Nem jött, hogy higgyjek a szememnek, és a fülemnek. Egy szót sem szóltam, csak gondolkodtam, és ő indulattal felkiáltott. Felkiáltott félbeszakitva a gondolat menetemet, úgy mintha válaszolna rá. Mi? Mégis mi volt ez? Ez egy új furcsaság volt, amit nála láttam.

Tisztára olyan volt, mintha a ki nem mondott gondolataimra válaszolt volna, mintha...tudta volna mire gondolok. Észre sem vette, hogy nem mondok semmit, ő mégis felkiáltott. Mi volt ez? Olyan volt....talán hallja a gondolataimat? Hiszen nagyon úgy tűnt, hogy valamire válaszol, pedig hangosan egy szó sem hangzott el.

A fiú még mindig küzdött helyre jönni, érthetetlenül, feldúlva bámult maga elé, mintha koncentrálna valamire. Már nem volt annyira sápadt, a keze már nem remegett olyan nagyon, de még mindig mintha nem ezen a világon járna. Teljesen más volt, mint ahogy eddig láttam. Ez egy új arca volt, egy másik énje, akit nem ismerek. Sosem láttam így kiborulva.

–Mit...Mit mondtál?–hebegtem szinte suttogva, és próbáltam nem leszédülni az ülésről. A vérem megint a fülemben lüktetett, és felgyorsult a szivverésem.–Hogy mondtad?

–Mit?-ismételte.  A hangja nagyon furcsa volt, pontosan olyan árnyalatú mint az erdőben. Egy nagyon kicsit hasonlitott Heliodor hangjára, de a hangszin más volt. Most rekedt is volt, de mélyebb egy fokkal, és megint az az ismeretlen gőg rejlett benne.–Nem mondtam semmit, Olívia.

–Már hogy ne mondtál volna! Azt mondtad, hogy ’’Én nem mondtam ilyet’’!–ismételtem a mondatát, miközben két kézzel a karosszériát markoltam.–Tisztán hallottam, hogy ezt mondod...

–Nem. Hangosan gondolkodtam.–válaszolta. Még mindig zaklatott volt, ahogy én is.

–Miért tagadod le? Hogy mondhatsz ilyet?! Nem vagyok süket! Úgy hangzott...Úgy hangzott mintha...

–Mintha?–fordult felém, és rám emelte a tekintetét, mely...távolságtartó volt, és sötét. Határozottan sokkal sötétebb volt vagy két árnyalattal. Nem volt az a tiszta, óceánkék, amit annyira szeretek. Sötét volt, mint a sötétedő égbolt, fekete árnyalattal. Ez megrémitett, belém folytotta a szót. Távott szájjal bámultam rá, miközben azt kivántam bárcsak eltünne mellőlem, vagy én őmellőle. Azt kivántam bárcsak megnyilna valamelyikünk alatt a talaj, és nyelne el valamelykűnket.-Mintha mi? Mintha a gondolataidra válaszoltam volna?-mondta ki helyettem azt a szót, ami az én nyelvemen volt.

Most a  térdére támaszkodott, és a tenyerébe temette az arcát. Nem mozdult, úgy maradt. Nem tudtam magyarázatot találni az imént történtekre. Az agyam egy része leblokkált, és nem tudtam semmit sem tenni. Ez az egész olyan hihetetlen...olyan abszurd. Semmit sem mondtam, de ő mégis válaszolt. Igen...olyan volt mintha válaszolt volna a gondolataimra.

Teltek a másodpercek, de nem mozdult. Már kezdtem megijedni, azt hinni, hogy van valami baja.  A kezem tétován, az akaratom ellenére elindult mozdulatlan válla felé, mindenáron meg akartam érinteni, csinálni valamit, de én sem tudtam, hogy mit kéne tenni. Tenni akartam valamit, hogy enyhitsek ezen a kettőnk között keletkezett kényelmetlen feszültségen, de nem tudtam mit kéne tegyek, csak meg akartam érinteni, mutatni, hogy mellette vagyok, és nem haragszom rá. Amikor a kezem már majdnem elérte a vállát hirtelen felült, felegyenesedett, én gyorsan visszarántottam a kezem, és az ölembe tettem. Heliodor két kézzel ragadta meg a kormányt. A szőke haja az arcába hullott nem láttam a szemét, az arckifejezését.

–Azt hiszem legjobb lesz, ha most elmegyek.–mondta hallkan, szinte suttogva, de hangja még mindig nem volt rendben.

Menni akar. El akar menni, itt akar hagyni a kétségek közt. Meg sem magyarázza a tetteit, mintha tényleg nem lenne semmi mondanivalója számomra.

Heliodor elengedte a kormányt, hátatforditott, és megfogta az ajtót.

–El akarsz menni?

           

–Te pihenj le!–szólt hátra nekem a válla fölött. –Nekem most dolgom van. Majd holnap találkozunk.–mondta, majd gyorsan kiszállt. Az ajtó becsapódott utánna.

Ott maradtam egyedül sajgó szívvel, és könnyekkel a szememben. Hirtelen rettentően üresnek és elhagyatottnak éreztem magam. Mintha minden magány, és mérhetetlen mennyiségű csend akarna összenyomni. Szavai visszhangzottak a fejemben, a szivem sajgott, egyszerre az volt az érzésem, hogy a kocsi atmoszférája ólomként nehezedik rám, hogy összenyomjon a magánnyal együtt.

Utánna kell mennem! Nem mehet haza gyalog ilyen állapotban. Nincs jól! Hazahozott, segitett nekem, nekem is segitenem kell rajta...

De mire kiugrodtam a kocsiból, hogy utánna szaladjak már sehol sem volt.