Jövendölések

''Jenna, és Francis  mozdulatlanul álltak egymás mellett. Mind a ketten elképesztően gyönyörűek voltak. Ők voltak a legszebbek. Szinte elakadt a lélegzetem, amikor Jennára néztem. Karcsú volt, jó fél fejjel magasabb Cassandránál, és sokkal teltebb idomokkal rendelkezett. Haja mely a háta közepéig ért, és lágy hullámokat vetett sötétbarna volt, és a két vállán omlott le. Kiegyenesitett frufruja oldalra volt tűzve. Világoskék selyemruhát viselt és magassarkút. Olyan gyönyörű volt, hogy megirigyeltem. Ő komolyabbnak, és érettebbnek tűnt mint Cassandra. Az ő szeme is sötét volt mint az Aaroné. Hipnotizáló szemeit dús, hosszú szempilla, és ivelt vékony szemöldök keretezte. Arca hosszúkás volt, bőre szinte porcellán fehérségű, már-már olyan vonásokkal rendelkezett ő is mint egy vámpir. Nagyon hasonlitott Aaronra-nem hiába ikrek. Jennáról annyit tudtam, hogy nem olyan régóta van a családban, és különleges a képessége.( Heliodor nem nagyon mesélt róluk, én pedig nem mertem megkérdezni.)

Önkénytelenül gondolatban felmordultam, mert ha akartam ha nem ő is és a testvére is ellenszenvet keltettek bennem. Feltámadt a vadász ösztönöm, de csak azért mert annyira hasonlitottak a vámpirokra, de amúgy nem voltak olyan taszitóak.

Francist latinos temperamentumú macsónak néztem, bőre kleorbarna, válla széles, és felsőteste rendkivül izmos, és vonzó. Mélyenülő kék szemét vastag szemöldök keretezte, arca hosszúkás, orra egyenes, ajkai húsosak, és kivánatosak, haja világosbarna szinü, rövid és göndör. Őt is csajfaló tipusú fiunak néztem. Az egész megjelenésében volt valami különös, valami érdekes.

–Szia, Olívia!–szólalt meg Jenna kissé mély, és komoly hangján.–Jenna vagyok. Örülök, hogy megismerhetlek.–nyújtott kezet.

–Szia. Én is örülök.–ráztam vele kezet. A bőre nem volt annyira meleg, mint a Heliodoré, azonban úgy éreztem  mintha egy kisfeszültésű áram rázott volna meg. Ugyanakkor  hirtelen mintha minden erőmet elszívták volna, nagyon gyengének éreztem magamat, szédülni kezdtem, a következő pillanatban minden a szobában mintha félre billent volna.

Egy vakitó villanást láttam, azután pedig egy furcsa alakot,-akinek nem láttam az arcát- hosszú, sötét palástban, nagy hóban szaladva, akit félelmetes csukjások üldöznek. A hótól káprázott a szemem, és fájt a fejem. Valamilyen erdőben szaladtak, a fák csupaszak, hideg van, mindenütt fehér hó, és fúj a szél. Az alak egy vastag fa mögé bújik. A félelmetes lovasok, akiknek a nyakában egy halálfejes nyakék van, és sötét maszk takarja el az arcukat nem veszik észre a menekülőt, elvágtatnak mellette. A lovak lába alatt felkavarodik a hó, és a következő pillanatban elnyeli őket a fehérség és a köd.

–Olívia!–hallottam távolról Heliodor kétségbeesedt hangját, és éreztem, ahogy valaki elkapott mielőtt a földre estem volna. A karjába kapott, és éreztem, hogy lefektetett valahova.–Szerelmem!–érzem forró kezét a homlokomon.

Aú! Fáj a fejem, fúrcsán érzem magam, mintha valóban áram rázott volna meg, és gyenge vagyok. Hirtelen azt sem tudom, hogy hol vagyok.

–Olívia!íszól Heliodor suttogva.

–Kicsim!  Jól vagy? Válaszolj!–hallom Phillida aggódó hangját. Heliodor átölel, a melléhez szorít, és úgy ringat.

Lassan kinyitom a szemem. Jaj! Még a fény is túl erős! Bántja a szemem. Hunyorognom kell, és forog velem a szoba,  és mintha minden rám akarna dőlni.

–Olívia!–suttogja Heliodor, és az arcomat simogatja. Eláraszt a nyugalma, és érzem, hogy feltöltődöm energiával. Pár perc alatt elmúlik a fejfájásom, a szemem nem káprázik, és jól érzem magam.

Felpattanok.

–Mi történt?–kérdezem Jennára pillantva. Jenna Francis és Aaron között áll szégyenlősen, és szomorúan.

–Jól vagy kicsim?–kérdezi Phillida felém hajolva.-Nagyon megijesztettél minket.

–Igen jól vagyok, ne aggódjatok.–Heliodor fele fordulok.–Te csináltad?

–Mit?

–Én..Azt hiszem...Teljesen jól lettem. Meggyógyitottál vagy mi?–bámulok rá.

Heliodor lesüti a szemét.

–Igen, én voltam.

–Ne haragudj!–szólal meg lázasan, ijedten Jenna, és közelebb lép. Tekintetében sajnálat, könyörgés, és bűntudat.–Én nem akartam. Annyira sajnálom! Tudhattam volna, hogy a nyaklánc... Kérlek ne haragudj.. Én...–a gyönyörű arcára fájdalom ül ki, a szeme megtelik könnyel, a két kezével eltakarja az arcát. –Bocsánat!–nyögi, majd sarkon fordul és felviharzik az emeletre. Alig két másodperc múlva egy ajtó nagyot csapódik.

Összerezzenek.

   Francis és Aaron szinte egyszerre mozdult, de Francis megállitja Aaront.

–Majd én utánna megyek!–mondja, majd Jenna után szalad.

Moccanni sem merek. Mi történt? Mit csináltam? Vagy mit csinált ő? Miért kezdett el sirni?

Senki sem mozdult. Tanácstalanul néztek egymásra. Heliodor megszoritja a kezemet, és közelebb húzódik.

–Mi van vele?–kérdezem. A torkom elszorult.

–Rendbe fog jönni, ne aggódj.–válaszolja helyette Aaron folytott hangon.

–De mi van vele? Mit csinált? Jól vagyok. Mi a baj?–nézek sűrgetően Heliodorra. Hirtelen ugy érzem, hogy én vagyok ennek az oka.

–Ne félj! Nem te vagy az oka.–simogtaja meg Heliodor a hátamat.–Jenna sokkal érzékenyebb mint mi.

–De mitől lett látomásom? Ti is láttátok? De mitől? Jenna csinálta? Hogy?

A család összenézett.

–Ne aggódj, drágám, nincs semmi baj.–mondja Phillida.

–Ööö...Olívia...–mondja Heliodor.

–Láttuk  a látomásod.–mondja Aaron.–Egyrészt Jenna csinálta, másrészt, pedig...

–A nyaklánc...–suttogtam magamelé bámulva. A gyomrom elszorult.–Mint a padláson...

Heliodor magához szorított.

–Sajnálom.-mondta bűntudatosan.–Tényleg el kellett volna vennem tőled. Nem tudtam, hogy ez lesz.

–Mit beszélsz?–kiáltottam rá bepánikolva, és megfordultam, hogy lássam az arcát. Komoran nézett, a tekintete kifürkészhetetlen volt.

–Tudhattam volna, hogy nem veszitett az erejéből.–mondta.–Nem lett volna szabad akkor neked adjam. Látod, megint majdnem megsérültél.

Alig hittem  a fülemnek.

–Mi?–mondtam majdnem fuldokolva.–De hát nem sérültem meg! Jól vagyok.

–Jól, mert meggyógyitottalak.–válaszolta szenvtelenül.–De most fejezzük ezt be! Nem akarok ebbe belemenni.

–Nem.–mondtam mérgesen.–Ne keress megint kitérőket, tudom, hogy valami bánt, és  én azt akarom hallani. Szóval mi a bajod a nyakláncommal?

A család többi tagja szótlanul állt és minket figyelt.

–Olívia, ez nem  a megfelelő alkalom.–próbált lenyugtatni Heliodor.

Végignéztem a jelenlévőkön. –Szerintem ők is hallhatják, elvégre ők is ismerik.

–Édesem, tényleg muszály most ezt folytatni?–kérdezte Heliodor könyörögve.–Nem ez a megfelelő pillanat. Ha akarod, majd ha visszamentünk hozzád, akkor elmondom.

Csúnyán néztem rá. Tudja, hogy nem szeretem az ilyeneket, amikor egy fontos dolgot elhalasztunk, mert ő nem akar róla beszélni, hogy megvédjen. Legszivesebben ilyenkor jól fejbe vágnám.

Vettem egy mély levegőt, és visszaszivtam a mérgem. –Hát jó, ha ezt akarod, de akkor majd nálam.

–Rendben.

–Mi most magatokra hagyunk beneteket, megyünk előkészitjük  a vacsorát.–mondja Phillida.

–Jó.–mondja Heliodor. Majd mindenki Heliodorra nézett, mintha beszélnének gondolatban. Aaron a  szemöldökét ráncolta, és gondterhelten fordult Phillida fele.

–Majd megbeszéljük.–mondta az, és elindult a konyha fele, a többiek követték.

–Majd még beszélünk.–mosolygott rám Cassandra.

–Jó.–válaszoltam, aztán Heliodorra néztem.–Mi volt ez?

–Semmi.–mondta komolyan.-Gyere menjünk a szobámba.–és letolt az öléből.

Felmentünk az emeletre, és szembe találkoztunk Jennával. Komoly volt, bűntudatosan nézett rám.

–Olívia...–szólt hallkan, de Heliodor leintette.

–Nincs semmi baj, Jenna. Minden rendben, ne aggódj.–azzal megragadta a kezem, és betuszkolt a szobája ajtaján még mielőtt kérdezhettem volna Jennától valamit.

Nagy tágas, világos szobája volt. Az ajtóval szemközt egy hatalmas ablak, aranyozott függönnyel, mellette jobb oldalt egy iróasztal, aztán egy szekrény sor, egészen a bejárati ajtóig. Túloldalt a szekrénnyel szembe állt egy nagy fekete huzatos francia ágy, felette könyvespolccal. Ezenkivül a falakat régi festmények, és különböző ereklyék diszitették, mint például a kardja. Csak egyszer láttam a szobáját, de megint elcelcsodálkoztam rajta. A fekete, és krémszin, arannyal vegyitve nagyon hangulatossá tette a helyiséget. Nagyon kellemes meleg volt  a szobába, és tipikus Heliodor-illat.

Mélyen beszivtam a levegőt.

–Olyan jó szobád van.–mondtam sóhajtva, és leültem az ágya szélére. Nagyon kényelmes volt, és puha.–Annyira tágas, kényelmes, olyan...

–Másvilági?–kérdezi mellém ülve. Átöleli a derekamat, és magához von.

–Talán, kicsit.–vallottam be.–Van benne valami, az egész házban vonz, de nem tudom mi az.

–Hmm.–mormogta, az orrával a hajamba.–Érdekes. Én nem látok benne semmi különlegeset.

–Talán mert te itt laksz. Egy kivülállónak feltűnik a másság.–válaszoltam. A falon néztem egy festményt, amelyik Heliodort ábrázolta egy szökőkút mellett egy éjfekete mén hátán középkori harci öltözetben.–Az...a kertetekben lévő szökőkút?-kérdeztem a képre mutatva.

Heliodor felemelkedett, hogy lássa melyik képről beszélek.

–Igen.–válaszolta.–Ez a festmény nagyon régen készült. Ezt  a középkori jelmezt a Földről szereztem. Igazából nekem készitették. Sokat harcoltam akkoriban. Volt, hogy a királyok udvarába is szegődtem. Nagyon szerettem a középkort. Volt valami varázsos benne.

–Ezért maradt meg nálatok ez a divat?-kérdezem.

–Igen, egyrészt igen. Volt egy idő, amikor Arthur király udvarában dolgoztam. Én voltam...–elmosolyodik.–Az orvos, a hadügyminiszter, és a futárja. Valójában én voltam  a jobb keze. Ez a ruha abból az időből való. Nagyon szerettem. Még mindig meg van az alaksorba, ahol a régi dolgokat tartjuk.

–Megmutatod majd?–kérdeztem. Felkeltette az éredklődésemet az alaksor. Vajon mennyi emléket és műtárgyat őriznek ott?

–Persze, csak nem most.–mondta, és megcsókolta  a homlokom. Átölelve ringatott jobbra-balra, olyan jól esett, hogy szimplán el tudtam volna aludni az ölében.

–És csak ugy egyik királytól  a másikig mentél? Nem volt baj?–kérdeztem lehunyt szemmel.

–Nem.–vont vállat.–Akkoriban sokat költözköttünk, mert kerestük a helyünket a világban.–Rám nézett.–Kérsz valamit? Egy kis sütit? Tudom, hogy nemsokára vacsi lesz, de ne haragudj elfelejtettelek megkínálni. Milyen rossz vendéglátó vagyok.–mondja, majd elenged (én hátraesem, a puha paplanon), és ügyesen lemászik mellőlem az ágyról.–Phillida csinált egy kis kakaós kalácsot. Nem is ebédeltél semmit.

–Nem szükséges...–motyogtam. Olyan kényelmes ez az ágy, hogy hazavinném, és kicserélném az enyémet erre. Sóhajtottam egyett.

 Az igaz, hogy kicsit éhes voltam, de nem fontos miattam ugrálni.

–Nem baj, szeretek mások kedvében járni, leginkább, ha téged kell kiszolgálni.–mosolyodott el csibészesen.–Mindjárt jövök.–kacsint rám, majd távozik, és becsukja az ajtót.

Felálltam, és sétálni kezdtem a világosbarna szőnyegen. Odamentem a nagy könyvespolchoz, és nézelődtem. Rengeteg könyve volt, és mindegyik nagyon régi. Kitudja, hogy honnan vannak...

Egy sötétbarna bőrkötésű, igen vaskos könyvön megakadt a szemem. Furcsa betükkel volt rá irva, nem értettem, valami idegen nyelven volt, amit nem ismerek. Érdekes volt, és nagyon kíváncsivá tett. Felemeltem a kezem tétován, hogy levegyem, de a következő pillanatban hallkan kopogtak az ajtón. Egyenesen megálltam, és a kezem a hátammögé dugtam.

Ki lehet az?

–Szabad!–szóltam, és leültem az ágy szélére.

Az ajtó lassan kinyílt, és bekukucskált rajta Jenna. Halványan elmosolyodott, de óvatos, és távolságtartó volt, mintha félne az elutasitástól.

–Bejöhetek?–kérdezte félénken.–Nem akarom, hogy Heliodor meglásson, nem akarta, hogy bejöjjek, mert szerinte jelentéktelen, de én szeretném elmondani. Számomra fontos.–nagyon komolyan hangzott.

Apám, miről lehet szó?

–Ööö..Gyere nyugodtan.–mondtam és kicsit mocorogtam az ágyon. Jenna bejött kecsesen, hallkan becsukta az ajtót, és megállt pár lépéssel előttem.–Mit szeretnél mondani?

–Elszeretném mondani, hogy mit láttál a látomásodban. Megszeretném magyarázni...

–Jenna!–szakitottam félbe.–Szerintem erre semmi szükség. Az semmiség volt. Ne aggódj, minden rendben van.

–Nem! Nincs rendben.–mondta félig kiáltva, a hangja felszaladt egy oktávnyit a zaklatottságtól. Gyorsan leült mellém, a tekintetéből szomorúság, és könyörgés sütött.–Meg kell tudnod, hogy miért kellett elmenekülnöm azokelől a szörnyetegek elől.

Rámeredtem. Ezekszerint...

–Igen, én voltam az az alak, aki a lovasok elől menekült. Velem történt meg a múltban, még mielőtt ide kerültem volna.–mondta hallkan.

Hallgadtam, vártam, hogy folytassa, de a gondolataimban már vagy száz kérdés formálódott meg.

–Ezt nincs honnan tudjad, Heliodor nem mondta el neked. Én nagyon hosszú ideig a gonosz oldalon álltam, Heliodor nagybátyja mellett. A segítője voltam.

Elakadt a lélegzetem, és hihettelenkedve bámultam rá.

–Tudom mit gondolsz, és jogos a kérdésed.-válaszolja  magaelé bámulva.–Igen hihetetlennek hangzik, hogy most a jó oldalon vagyok, de így igaz, mert annakidején sikerült megszöknöm, bár nem volt könnyű.–elhallgatott, és vett egy nagy levegőt.–Mavol oldalán álltam, én voltam a jobb keze, nagyon megbízott bennem. Engem küldött kémkedni a dimenziók között, mit lehet elpusztitani, mit lehet az uralom alá hajtani. Nagyon rossz idők voltak. Tudtam, hogy a bátyám, Aaron a jó oldalon van, és hogy Mavol a jó oldalt akarta elpusztitani. Mavol folyton figyelt engem, nem hagyott nyugtomat, mert félt, hogy elárulom, és megszökök tőle, mert olyasmiket is tudtam róla, amelyek ha kitudódtak volna, akkor egy hatalmas háború alakult volna ki. Egy idő után azonban meguntam  a játékait, úgyhogy meg akartam szökni, de előbb bosszút akartam állni rajta, amiért megölte  a szüleimet, és elszakított a testvéremtől. Azt terveztem, hogy egy éjjel, amikor védtelen lesz, megölöm. Nem volt könnyű titokban tartani a tervemet, mert Mavol nagyon jól átlát az embereken, és látja minden gondolataikat. Óvatosnak kellett lennem. Szépen kiterveztem mindent, és Kék hold idején, amikor a nagy szertertást tartották, és egy démon elveszitheti a halhatatlanságát, belopóztam Mavol hálószobájába, és az örökélet  italát,  kicseréltem a halál italával. Úgy tűnt, hogy a tervem valóra válik, és megissza, de rájött, hogy valami nincs rendjén, és én nagy pácba kerültem. Menekülnöm kellett, mert Mavol elakarta venni az életemet. A csatlósait utánnam küldte, hogy keressenek meg, és öljenek meg. Éjjel-nappal féltem, és szaladtam előlük. A Földön sikerült elbujnom, oda a serege nem tudott hétköznapi módon eljutni, és mivel  nem volt más választásom felkerestem a bátyámat először titokban, mert féltem az itéletektől. Mindent elmondtam neki, és ő megigérte, hogy segit. Kis idő múlva ideköltözhettem a családjához, de még most is kinoz a gondolat, hogy árulóként, és kémként éltem, és most pedig családtag vagyok.

–De mostmár nincs gond. Nem üldöz senki.–mondtam, hogy megnyugtassam. Igen zaklatott volt. Idegesen piszkálta a ruhája egyik csipkéjét.

–Tévedsz.–mondta sötéten.–Még mindig én vagyok itt az egyetlen aki tudja Mavol minden vágyát és tervét.–rám szegezte sötét tekintetét, melyből semmit sem tudtam kiolvasni, de ami a lehető legfurcsábban ragyogott fel, amikor ezt mondta:

–Még nincs vége.

–Minek nincs vége?-kérdeztem, és a gyomrom kínosan összerándult.

Jenna egyenesen a szemembe nézett.

–Az üldözésnek. Mavol nem fejezte be a tervét. Sőt, mást akar elpusztitani.

–De kit?–suttogtam, és úgy éreztem a szívem a torkomban dobog.

Egyszeriben újra könyörgően, és sürgetően nézett rám, és közelebb húzódott.

–Ígérd meg, hogy senkinek nem mondod el, hogy én mit tudok, különösen Heliodornak nem!–kért.

–Nem tudom, mit mondjak. Ha őróla van szó, nem tudom, hogy hallgathatok-e. Ha az lenne a legjobb, hogy megtudja...

–Olívia!–fúrta a szemeit az enyémbe hipnotikusan. Elakadt a lélegzetem.–Te vagy Heliodor életében az első olyan nő, akiért bármit megtenne. Te vagy neki mindene, és csak te segithetsz rajta.

–Miben kéne neki segítsek? Heliodor azt mondta, hogy ha valamit teszek érte, akkor baj lesz. Heliodor megtiltotta nekem, hogy bármit...

–Heliodor sokat túloz.–válaszolta.–Valóban igaz, amit  a szolgasággal kapcsolatban mondott, de egy kicsit eltorzitotta. Nem olyan vészes az! Olívia... Heliodor  nagy veszélyben van, és csak én tudom, és ezt most muszály hogy megtudd te is.

A szívem kihagyott, és kifutott az arcomból a vér. Szédülni kezdtem, Jenna szava a fejemben vizhangzott.

–Heliodor veszélyben van?–a hangom alig volt több a suttogásnál. Meredten bámultam a szőnyegen egy mintát, de jóformán semmit sem láttam.

–Igen. Mavol vadászik rá.

–Tessék?–szisszentem fel, és a szemem tágra nyilt  a rémülettől.–De miért?

–Nem tudom pontosan. Mavol nagyon ravasz, kitűnően be tudja csapni az embereket, és nagyon jól ért a mágiához, és saját gondolatainak az elkentőzésére.

–De azt mondtad, hogy te tudod...

–Tudom, de nem mindent. Vannak dolgok, amiket nem látok vele kapcsolatban.–mondja gondterhelten, és porcelánfehér homloka ráncokba szalad.

–És azt tudod, hogy miért vadászik rá?–kérdezem folytott hangon, a szivem őrülten ver.

–Bosszúból.–felelte, majd kis idő múlva hozzá tette.–Te nem tudsz mindent Heliodor múltjáról. Sok mindent nem mondott el neked...

–Akkor mond el!-kértem feszülten.–Mit kell tudnom ezzel kapcsolatban? Miért akar Mavol kárt tenni benne?

–Azt ugye, mondta neked, hogy miket kinált fel, ha Phillida hozzá megy?–emelte rám sötét szemeit.

Bólintottam.

–De azt nem, hogy valójában miért átkozta meg őket. Emiatt forral bosszút.–Jenna hangja is hallk volt, és folytott.

–Mondd el!–könyörögtem.–Akármi az, tudnom kell. Te mondtad. Mondd el!

Jenna elfordította a fejét, az ajtó fele nézett. Az ajkát összeszoritotta.

–Jenna...

A lány vett egy mély levegőt.–Hát jó.-mondta, de nem fordult felém.–Amikor Phillida visszautasította Mavolt, az végezni akart vele, de Heliodor megmentette. Heliodor széttörte Mavol hatalmát jelentő, és tartalmazó kardját. Börtönbe záratta őt. Mavol nagyon dűhös lett, ekkor átkozta meg Heliodort, és megigérte, hogy végezni fog vele, és nem lesz nyugta amíg él.

–Csak Heliodort átkozta meg?–motyogtam.–És mi a köze ehhez az üldözéshez? Mavol keresi Heliodort?

–Igen. Megakarja ölni, mert akkor bezárta, és mert nem engedte, hogy Phillida vele menjen.–felelte Jenna, az egyik festményt bámulva.–Mavol Heliodort betolakodónak tartja, mert minden tervét igyekszik megsemmisiteni, vagy legalábbis próbálja.

–Ezekszerint Heliodor is tudja?

–Ezt nem. De szerintem tudod, hogy vannak pillanatok, amikor Heliodor eltűnik...Mavol miatt van. A hatása alá akarja venni Heliodort, hogy elvegye az emlékezetét, és az erejét, és úgy végezzen vele, hogy majd megkaparintsa a családunkat, és persze Phillidát.

Mintha egy éles tört döftek volna a gyomromba. Hirtelen eszembe jutnak azok a napok, amikor Heliodor olyan furcsán viselkedett, és amikor csak szó nélkül eltünt a suliban, és a barátaim azt mondták, hogy a nagybátyjával látták. Tehát, akkor nem volt hiábavaló a félelmem, és a gyanum ezzel kapcsolatban már az elején...

–Próbálunk ilyenkor segiteni neki, de Mavol olyan ügyes, hogy teljesen elveszitjük Heliodor nyomát, nem érezzük a jelenlétét sehol, mintha nem is létezne, és úgy egy-két nap múlva Heliodor hazatér fáradtan és gyengén, mert megszökött. De hiába szökik el Helio, minden alkalommal veszít az erejéből, és Mavol mindig megtalálja.

–Heliodor tudja ezeket?–kérdezem, de a hangom furcsán cseng.

–Mostmár kezd rájönni Mavol tervére, de esze ágában sincs meghátrálni. Szembe akar vele menni. Harcolni akar. Úgy gondolja, hogy megadja magát, és akkor megmentheti a családját. Ő úgy is átkozott....Mavol kinzásainak van kitéve.

–De ez őrültség!–kiáltottam.–Fel akarja adni magát, mert úgy is őt akarja Mavol? Na és? Csak így beadja  a derekát? És ha kudarcot vall? Ha az áldozatával sem tud megmenteni titeket, mert mondjuk Mavol nem elégszik meg ennyivel? Akkor mit csinál?

–Azt nem tudom.–suttogta Jenna.–Heliodor nagyon magabiztos. Olívia...Ezt nem szabad elmondanod neki. Nem tudhatja, hogy tudsz róla.

–Oké.–leheltem alig hallhatóan.–De olvas a gondolataimban, meg fogja tudni.

–Nem.–Halványan elmosolyodott.–Nem fogja megtudni, ne aggódj. Én teszek róla.

–Hogyan? Nem hallotta most a beszélgetésünket?–nézek rá.

Megrázza a fejét.

–Egy kicsit kicseleztem. Megállitottam az időt, és ezt a beszélgetést úgy intéztem, hogy fátyol alatt legyen mindenki előtt. Ha az idő visszaáll, az elméd, de az enyém is bizonyos szinten védve lesz. Heliodor nem fog minden gondolatodat hallani, légy nyugodt.

Hihetetlenkedve bámultam rá.

–Hű! Komolyan mondod? De nem lesz valami sejtése, hogy valami nincs rendben velem?

–Nem, ne félj! Én gondoskodom mindenről, de a te dolgod, hogy ne mondj el semmit neki, ami itt elhangzott.

–Rendben! Bízhatsz bennem.

Elnevettük magunkat. Kicselezni egy gondolatolvasó démont, nem kis miska...

Jenna nevetése olyan volt, mint egy hárfa zengése: dallamos, és bájos.

–Olívia...–szólt, miután megnyugodtunk.

–Igen?

–Ami pedig a nyakláncot illeti...Figyelj, ne haragudj rám, de szerintem Heliodornak igaza van vele kapcsolatban.

–Nincs semmi baja. Minden rendben van. Ha eddig nem ártott nekem, nem fog.–bizonygadtam.

–Nem lehetsz olyan biztos benne. Nagyon hosszú ideig semmit sem tudtunk róla, nem tudtuk, hogy milyen állapotban van, ne becsüld alá az erejét. Szerintem hallgass a bátyámra és add vissza neki.

–Nem. Nem akarom. Ez az enyém. Nem lesz baj.

–Ne vegyél rá mérget!–figyelmeztetett.–Mavol azt is tudja, hogy kicsoda vagy. Téged is felhasználhat bármire ami Heliodornal kapcslatos.

–Azt akarod mondani, hogy engem is elrabolhat, csak hogy rávegye Heliodort a megadásra?–hihetetlenkedtem.

Jenna felállt az ágyról.

–Ne becsüld le Mavol erejét, én láttam mire képes!–mondja, és indulni készül.–Légy óvatos, szólj, ha valami baj van, én segiteni fogok. Figyelj Heliodorra, de óvatosan, hamar rájöhet a dologra! Próbáld meg két lábbal a földön tartani, ne engedd, hogy Mavol megpróbálja átvenni az uralmat az elméje fölött. Természetesen mi is segiteni fogunk, ha szükséges lesz. Tudni fogod, hogy mikor vannak rossz pillanatok. Ha baj van, csak szólitsd a nevem, és én odamegyek... Ideje visszapörgetni az időt a rendes menetébe.–elmosolyodott.–Örülök, hogy eljöttél, jó volt veled beszélgetni. Viselkedj normálisan, itt az ideje, hogy vacsorázzunk. Nemsokára jöhetsz te is le.–mondja majd kiment a szobából.''