Heliodor

 reggel miközben a suliba tartottam abban maradtam, hogy odaállok elé, és szépen előrukkolok a kis titkával. Tudom, hogy őrültség mert előfordulhat, hogy elküld, vagy kiröhög, de tényleg semmi sem jutott az eszembe.
Azonban mikor beértem a parkolóba, láttam, hogy Heliodor autója sehol. Ez egyből elrontotta a napomat. Vártam egész reggel, és minnél inkább nem jött, annál inkább kezdtem én ideges lenni. Ebédszünetben már olyan voltam mint egy holdkóros.  Semmire sem tudtam gondolni csak rá.  A haverjaim kezdtek aggódni miattam, azt mondták, hogy menjek haza, de én hiába válaszoltam azt, hogy mindössze a hasgörcseim miatt vagyok ilyen pucsékul, nem hittek nekem. Raimy egész idő alatt azt hangoztatta, hogy Heliodor az oka.  Mi tagadás valóban ő volt. Csak ültem és azt terveztem, hogy hazamegyek. Semmi értelme, hogy itt legyek nélküle. Ő egyszer azt mondta, hogy nélkülem nem is maradna sehol, hogy nem akar iskolába járni, ha én nem vagyok ott, akkor én minek üljek nélküle itt?
Amikor már elterveztem, hogy felállok, valaki megfogta a bal vállamat. Kővéváltam, miközben a társaim tágra nyilt szemekkel bámultak a hátam mögé, Evelyne szeme felragyogott, és rám mosolygott, és mögém mutogatott. Nem tudom én sem, hogy mit gondoltam, de egyből megfordultam, és pont a hátam mögött állt ő, aki nélkül egy senki, és semmi vagyok. Ott állt mögöttem akár egy félisten, aki most csöppent ide a Pantheonról. Fekete inget viselt, fekete nadrágot. Aranyszőke haja lágy hullámokban omlott le a vállára, mint egy keretbe fogta szivalakú arcát. Tekintete tele volt melegséggel, szeretettel, azonban volt benne valami szomorúság, komorság, amit nem értettem.–Heliodor!–ugrodtam fel, és majdnem  a nyakába vetettem magam.–Hogy vagy? Miért nem jöttél reggel? Mi történt?
–Azért mert közbe jött valami.–mondta nyersen, majd karonfogott, és arrébb húzott, hogy ne legyünk az emberek közelében.–Oké. Vagyis az baj.–mondtam. Éreztem magamon a barátaim tekinettét.–Mi történt?–Olívia beszélnünk kell egy fontos dologról, ami nem várhat.–mondta, és nagyon elkeseredettnek, és ingerültnek tünt. Tényleg valami fontos lehet...–Jó, akkor beszélgessünk.–mondtam, és próbáltam higgatt maradni, miközben az agyam üvöltötte, hogy ez nem jó. Ebből baj lesz! Ez nem jó. Vajon kiderült, hogy a tegnap ott voltam a gyárban? Vagy Heliodort kicsapták miattam?
Elkapott a pánik.–Olyasvalamiről kell beszéljünk Olívia, amit már te is tudsz.Hirtelen elállt a szívverésem, és éreztem, hogy kifut a vér az arcomból. Nem akartam hinni a fülemnek.Mi van...?–Hogy miről?–hebegtem.–Amiről te is tudsz, de sietnem kell Olívia, mert kifutok az időből.–mondta idegesen, a következő pillanatban csettintett egyet, mire mindenki megállt, és mozdulatlan maradt. Megálltak mintha megfagytak volna, vagy elvarázsolták volna őket.Elborzadva néztem végig a megfagyott társaságon. Mindenki a cselekvése közben állt meg. Evelyne nevetés közben, Raimy épp a szendvicsébe harapott bele, Tim Evelyne arcát puszilta meg. Mintha szobrok lennének...–Mit műveltél velük?!–kérdeztem bepánikolva.–Mit csináltál az iskolával?–kiáltottam rá.–Ne félj, Olívia!–mondta Heliodor.–Velük semmit. Az időt állitottam meg. Megfagyasztottam az időt. Beszélnünk kell, Olívia.–mondta komolyan, és a sötét tekintetét az én szemembe fúrta.–Nagyon fontos.
–Oké.–mondtam fásultan. Hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam. Heliodor annyira ideges volt, hogy szinte tapintani lehetett a levegőben.–Akkor beszélgessünk.–és azzal leültem egy üres székre.–Itt nem jó. Ez nem megfelelő hely.–mondta, és megragadta a kezem, és felhúzott.–Mi? Már miért ne volna megfelelő? Pont jó.–kirántottam a karom Heliodor szoritásából.–Ne feledd te állitottad meg az időt.
–Nem. Itt nem jó. El akarlak vinni egy különleges helyre, ahol mindent megmagyarázok magammal kapcsolatban, csak kérlek gyere Olívia, mert nincs sok időm.-rángatott. Olyan szomorú, kétségbeesedt arcot vágott hogy majd’ megszakadt a szívem, és felpattantam.Itt valami nagy baj lehet...–Rendben, ahogy akarod. Hova megyünk?–Az erdőbe.–mondta, és húzott  a parkoló fele. Heliodor úgy vezetett a megfagyasztott városon keresztül akár egy őrült. Alig mertem odanézni, ahogy kikerüli az autókat, és szinte elsuhan mellettük.–Nem lehetne egy kicsit lassabban?–kérdeztem sápadtan. A sebesség mérő 156-ot mutatott.–Az idő áll, nem emlékszel?–Itt igen, de van olyan hely, ahol nem.–mondta.–És az a fontos.–Nem értem, de mindegy. Nos, nemsokára elérjük az erdőt, szerintem nyugodtan beszélgethetünk, hiszen ezt akartad, nem?–kérdeztem idegesen.  A szívem hevesen dobogott, és  az ujjaimmal matattam a blúzom alját.A következő pillanatban nem tudom, hogy csinálta, de lefékezett pont az erdőben, a magas fák között egy kis úton.–Ezt meg hogy csináltad?!–bámultam ki az ablakon a zöld fákra.–Teleportáció.–vont vállat, és kiszállt az autóból. Ezt olyan könnyedén mondta, mintha a világ legnyilvánvalóbb dolgára mutatott volna rá.–Vagyis mágia?–kérdeztem, miközben kicsattoltam magam, és én is kiszálltam.–Így is lehet mondani.–felelte kúrtán, de idegesen.–Mégis hogy működik?–Helyváltoztatás térben és időben.–válaszolja, és megindul a magas növények között.–Könnyű, csak koncentrálni kell.–Mindig ezt csinálod? Akkor ha megmentesz valamitől, például a vámpiroktól?–Nem mindig, de gyakran. Kiváncsi vagy milyen teleportálni?–nyújt kezet.–Komolyan?–kérdezem csodálkozva.–Ha már elhatároztam, hogy végre elmondok mindent, miért ne mutathatnám meg a világomat? Jösz?–indult meg előre, de amikor látta, hogy én csak állok megfordult.–Persze.–Szaladtam utána, ésmohón megfogtam a kezét, szorosan átöleltem a derekát, mivel nem tudtam, hogy mivel jár ez. –Most ugye viccelsz?–Miért viccelnék?–néz le rám.-Dehisz vadász vagy, milyen titkod lenne még, amiről nekem tudnom kéne?–kérdeztem tettetve az ártatlant, de persze ha anyám szavai tényleg igazak, akkor mostmár mindent tudok róla.–Igen, de te is tudod.-bólint. Átöleli a derekamat szorosan.–Kapaszkodj, és legjobb lesz, ha behunyod a szemed, nehogy megártson a fény.–A fény?–Vigyázz!–mondja, majd a következő pillanatban szó szerint eltűnik a lábam alól a talaj, nagy, vakitó fény villanás–tényleg be kell hunynom a szemem– szorosan markolok Heliodorba, olyan az egész mintha lebegnék, vagy szállnék, majd hirtelen újra talajon vagyunk, és a fény eltűnik. Csodálatos érzés volt. Felszabaditó.
Megborzongtam.–Most már kinyithatod a szemed.–mondja, és hallom.Ki is nyitom, és leesik az állam a csodálkozástól. Egy nagy barlang tátongó szája előtt állunk az erdőben.–Ez meg hogy lehet?–dadogom az irdatlan, magas sötétszűrke, és mohás hegyoldalt, a sötét, mély odút, és a fákat bámulva. Valahol messze patak csobogása hallatszik.–Teleportáció.–von megint vállat.–Hol vagyunk?–Sziklás hegység Dél-Nyugati részénél, de majd mindjárt meglátod, miért hoztalak ide.–mosolyog, és elindul a barlang fele.–Nem is tudtam, hogy a...ti fajtátok ilyet is tud.–mondtam ájtatosan, s jóformán észre sem veszem, hogy elárulom magam.–Mióta jársz a földre? Ugyértem, hogy...–Nagyon régóta.–mondja, és megfogja a kezem, és felsegit az egyik kisebb sziklára, majd segit lemászni.–Nem is tudod, hogy milyen régóta.–Akkor mondd el.–biztatom.–Nem baj, ha előbb szeretném hallani, amit te tudsz rólunk?–kérlelőn néz rám. Felforrósodik a testem.–De ha olvasol a gondolataimban, akkor te már tudod a válaszokat, nem?–De igen, de a te szádból szeretném hallani, nem a fejedből.–mosolyog, de a szeme komor marad.–De én meg a te a szádból szeretném hallani a magyarázatokat. És megigérted, hogy elmondod, és most is azért hoztál ide, hogy...–kontrázok vele. Eszemben sincs hagyni magam azokután, hogy önszántából hozott ide.–Rendben!–sóhajt, és kézenfogva bevezet a sötét barlangba.Egy darabig csend, csak a lépteink cuppogása hallatszik a nedves talajon. Heliodor hirtelen megállt. A szivem hangosan dobogott a félelemtől, ahogy előttünk csak a mélységes, titokzatos, sötét barlang tátongott. Szinte semmit sem láttam.
–Ne ijedj meg! –figyelmeztetett.–Ez is olyan lesz, amilyet még nem láttál.–Mit fogsz csinálni?–rebegtem. Még fáztam is egy kicsit.–Fényt, hogy lássuk az utat.–mondja, majd úgy emelte fel a két kezét maga elé, mintha egy nagy botot tartana. Mozdulatlanul állt, mintha koncentrálna valamire, és a következő pillanatban a kezében egy lángnyelv jelent meg, majd egy kis pattogás hallatszott, mint mikor ropog a tűz  a kandallóban, és a következő pillanatban egy hosszú kardot tartott az ujjai közt. Egy olyan kardot, amelynek a pengélye valóságos tűz volt. Tűz lángok. Vas penge helyett forró tűz.  Egyből fény lett a barlangban, és még meleget is árasztott.Nem akartam hinni a szememnek, szájtátva bámultam a Heliodor kezében lévő kardot, amelynek a tűz pengélye vigan lobogott, és szinte táncot vetett a kintről jövő levegőtől.
–Te jó ég! Ez valóság?–bámulok Heliodorra és  a kardra.
–A valóság.–mondja.–De hogy csináltad?–Egyrészt mágia, másrészt teremtés a gondolatok segitségével, harmadrészt pedig ez  a kard az enyém.–Hűha! Ti aztán szörnyen sokat tudtok.–álmélkodok.–Honnan?Heliodor komoran bámul, és nem mozdul.–Mi az?–Igen, démon vagyok, de a jó erőket szolgálom.–válaszolja, majd megindul befelé.-Már nagyon régóta szolgálom a jó erőket.Utánna szaladok, és próbálok lépést tartani vele. Bementünk a barlang gyomrába, és újra tátva maradt a szám. Egy cseppkőbarlangban vagyunk. Mindenhol sztalagmitok és sztalagtitok nyújtóztak, hol az irdatlan magas plafon fele, hol a plafonról a föld fele. Viz csepegett a falakról, és a plafonról, és viz csobogását lehetett hallani valahol a barlang mélyéből.Lenyűgöző látvány volt.  A viz mindenhol ragyogott, és szinte játszott a szinekkel. Imitt-amott zöldes-kékes szinű volt a sziklafal, és a cseppkő, máshol bordós, barnás, és vöröses, vagy éppen rózsaszines. Hihetetlen.–Én is az angyalok között voltam, és felügyeltem a rendet. Minden jó volt. Aztán jött a szörnyű háború a hatalomért, amikor Lucifer fellázadt.–mondta, és lefordult egy kisebb folyosóhoz.–Vigyázz mert csúszik!–figyelmeztetett.Óvatosan lépkedtem mellette, miközben próbáltam összerakni  a szavait. Egyszer meg is csúsztam, és ő rántott vissza, mert másképp jól bevertem volna a fejem az egyik mészkő képződménybe.–Mármint azt akarod mondani, hogy az Isten hatalmát?–kérdeztem.–Nagy háború volt.–folytatta ügyet sem vetve a kérdésemre.–Sokan szálltak le a földre és emberek nőivel hálltak, kielégitették piszkos vágyaikat. Sokan álltak át a  rossz oldalra, beleértve a családom felét is. Az öcsém, a szüleim, a nagybátyjám. A nagynéném Phillida, és én  a jó oldalon harcoltunk, próbáltuk védeni a Fényt, a Jót, de nagy harc volt.  Megmaradhatunk a jó oldalon, és élhetünk, a jót szolgáva, viszont nem térhetünk vissza az égbe. Nem lehettünk többé angyalok, száműzve a Fennti Helytartásból, jó démonokká lettünk, itt maradtunk a Föld határán vándorolva a dimenziók között. A többiekkel, akiket letaszitottak, és velünk maradtak egy csoportba vegyültünk, és elhatároztuk, hogy együtt maradunk.Vezetőnk hét arkangyal lett, és mások is csatlakoztak hozzánk.–megérkeztünk a kis alagút végéhez, és belépve a kis lyukon egy tökéletesen kör alakú kis üregben találtam magam.A kis terem teljesen üres volt, sehol nem voltak mészkőcsodák, és viz sem. A sziklafal rettentően magas volt, és massziv. A terem túloldalán, velünk szembe a falon egy furcsa faragás, vagy vésés volt. Sarlóhold volt, melyet egy rózsa ölel körül.–És innen hová?–kérdeztem.–Mindjárt meglátod.–mondta.–Azt nem mondtam, hogy innen kimegyünk.–odament a falon lévő véséshez.–Hiszel a varázslatban?–kérdezte.–Mi?...Ööö, igen. Hiszek.–dadogtam, és kiváncsian néztem.–Most mindjárt meglátsz egyet. Figyelj!–utasitott, és beletúrt a nadrágja zsebébe, és kihúzott belőle egy nyaklánc szerüséget. A lánc végén pont egy olyan disz lógott, mint a falon lévő vésésben.–Mi a csuda?–álmélkodtam, és odamentem Heliodor mellé.–Csukd be a szád, mert a végén belerepül egy sűltgalamb, és figyelj! Megfognád addig  kardomat?–nyújtotta felém, én pedig vonakodva elvettem.Ahhoz képest, hogy kard, és a fele fémből van nagyon könnyű volt. Kissé eltartottam magamtól, mert féltem a lángoktól. –Meg fogsz lepődni! Ilyet még sosem láttál.–vigyorgott, majd fogta a nyakláncot, és beleillesztette a  díszt a faragásba-pontosan beleillett-, azután szorosan megfogta a kezemet.A következő pillanatban vakitó fény árasztotta be a szűk kis helyiséget. El kellett takarjam a szemem. Aztán a fény egyszeriben alább hagyott, és amikor kinyitottam a szemem elállt a lélegzetem a csodálkozástól.Egy gyönyörű, zöld, szebbnél szebb virágokkal teli réten találom magam. Mindenhol tarka virágok virulnak, pillangók szállnak, a fákon madarak dalolnak. Messze a távolban egy sziklasor, és a sziklából vizesés zúdul alá, mely kettészeli a rétet. A nap süt, a levegő meleg, párás, és virágillattal teli. Az ég kék, és felhőtlen. A nagy zöld leveleken kis bogarak, méhek, pillangók, katicabogarak mászkálnak. A virágok lágyan hajladoznak a gyenge fuvallatban.–Te  jó ég!–sikkantom, és a szám elé teszem a kezem.  A szívem úgy zakatol, hogy csuda, és  akadozik a légzésem. Csak bámulom a mesés tájat, és nem jön, hogy elhiggyem, hogy ez lehetséges.–Tetszik?–kérdezi Heliodor, és megáll mellettem. Az arcán lenyűgöző mosoly ragyog. Tökéletes fogsora megcsillan a napfényben. Kiveszi a kardot a kezemből, ami eltűnik.–Hogy....?–kezdem, de elhallgatok és csodálkozva bámulok a mellettem álló gyönyörű fiura.–Sajnos ez nem varázslat, ahogy te gondolod. Ez valóság, ez egy dimenzió. Ez...Álomfölde. Az álmok valóra válnak.–von vállat.–Véletlenül akadtam rá én is még évekkel ezelőtt. Mostanába ide szoktam jönni ha egyedül akarok lenni, de van, hogy a jelenlegi családom is idejön.–Ez hihetetlen. Csak úgy véletlenül?–Az egyik kalandozásom során.–mondta, és sétálni kezdünk a nagylevelű növények között. A nap gyönyörű sárga fátyollal hintette be a tájat, és a lágy szellő édesen simogatott, a virágok illata mennyei parfümhöz hasonlitott, az egész hely olyan volt mint a paradicsom.–Volt egy lázadó korszakom, amikor nem voltam megelégedve az életemmel. Hiányoltam a tökéleteset, a szépet, a békét. A földre érkezve mi kellett gondoskodjunk magunkról, bár visszamehettünk a dimenziókba, de ott is ugyanaz folyt. Nem voltunk már azok, akik régen. Félig halandók lettünk. Bizonyos szükségletekre volt szükségünk, amikor elterveztük, hogy testet öltünk.Leültünk a fűbe. Körülöttünk kis nefelejtsek, pipacsok, árvalányhajak, és más mezei virágok virultak.  A szellő lágy volt, a nap sugarai melegen cirógadták  a bőröm. Le is vettem a kabátom, mert melegem lett, és ráültem.–És aztán mi történt?–kérdeztem. Heliodor elgondolkodva bámult a vizesés fele.–Hm?–fordult vissza felém. Mintha megint más világon járna.–Mi  a baj?–Semmi, csak elgondolkodtam. Ez  a hely a mennyei békére és harmóniára emlékeztet...–mondta, és lefeküdt a fűbe  a hátára. Mellémkúszott, könyékre támaszkodott, és megfogta az egyik kezem.–És hogy ismerkedtél meg a családommal?–kérdeztem, miközben a napsütést, és Heliodor simogatását élveztem a hátamon.–Gondolom találkoztál velük valahol.–Igen. Átéltem az egész emberiség történelmét. Sokat bolyongtam, harcoltam gonosz démonok, és  vámpirok ellen. Nagyon régóta éltem már ahhoz, hogy kifáradjak. De belefáradtam a sok harcba és engedelmességbe. Végre azt akartam csinálni amihez kedvem van. Félhalhatatlanságom semmit sem ér, ha folyton az a monotonitás, és szűrkeség vesz körül évszázadokig. Így a nagynénémmel, hogy úgy mondjam egy kis szabadságot vettünk, ki és a Földre költöztünk. Magam sem értem miért de Vancouvert választottuk. Épp akkor volt a huszadik század közepe. Letelepedtünk hát a városba, először egy kis apartmanba, majd  később a város szélén épitettünk egy kisebb házat. Itt jól meg voltunk. Jó, kedves emberek vettek körül minket, ujra úgy éreztem, hogy barátokra leltem. Persze itt sem hagytak békén  a vámpirok, ide is vándoroltak, mintha direkt utánnam jöttek volna...Zavaró volt.Eltelt újjabb pár év, és kezdtem megszeretni a Földet, bár néha kissé bosszantott, hogy az emberek mennyire ugymond sebezhetőek és gyengék...hozzánk képest. Egyik este a városban mászkáltam, amikor vámpirok jelentek meg. Követtem őket alakot változtatva, és pár pillanattal később halandó emberekbe botlottam, akik harcoltak  a vámpirokkal. Életem során találkoztam már vámpirvadászokkal, de sosem hittem volna, hogy Vancouverben is vannak. Egy házaspár volt. Nagyon úgy láttam, hogy nem bírnak el a rájuk támadó három vérszivóval, igy hát segitettem nekik. Összebarátkoztunk, nagyon sokat jártam hozzájuk Phillidával, a szüleid akkor még csak friss házasok voltak. Az édesanyád valóban egy iskolában végzett Phillidával, és nagyon örültek, hogy újra találkozthattak...Aztán megszületett a bátyád, Anthony...Éreztem, hogy megmerevedek. Egyszeriben feltörtek az emlékek. Anthony arca a szemem előtt villódzott, és minden jó és rossz emlékem vele kapcsolatban száguldozott a szemem előtt. Éreztem, hogy a kezem ökölbe szorul, és szinte vakon meredtem a semmibe. Éreztem, hogy mindenegyes ujraélt emléktől jobban elszorúl  a torkom, és szúrják a szememet a könnyek.Hirtelen Heliodor hozzám simult, és átölelt, és simogatott, és ringatott.–Akkor őt is ismerted.–motyogtam elszorult torokkal suttogva.–Nagyon jó fiú volt.–mondta. Az ő hangjában is érződött valami szomorúság, és fájdalom.–Ő volt  a legjobb barátom. Semmi titkunk nem volt, olyan volt mint a második testvérem. Ő vett rá, hogy járjam ki vele a gimit–Phillida után én voltam  a második démon, aki iskolát végzett, noha mindent kivülről fújtunk.–mégis ha emberek között akartunk élni alkalmazkodnunk kellett hozzájuk Én őrültségnek tartottam, de Anthony mégis rávett. Onnan kezdve én is úgy tettem, mintha iskolás lennék. Szellem alakban járkáltunk, amiket nem láthattak, de a te családodnak mindig megjelentünk emberalakban. Nagyon sokat segitettem a szüleidnek, és a bátyádnak vámpirokat ölni. Sokat utazgadtak emiatt, de jól érezték magukat. Apád nem nagyon kedvelt minket, lévén, hogy nem vagyunk emberek, és félt, hogy valami bajt okozunk nektek. Azután kis idő múlva megszülettél te is.–elmosolyodott, megpuszilta a fejem, és én is elmosolyodtam.–Te már a születésed után egyből felkeltetted az érdeklődésemet. Elég rosszacska, csintalan kis lúrkó voltál. Sokat sírtál éjszalánként, nagyon mohón ettél, és azután jól ki is adtad magadból. Engem nagyon szerettél. Mindig  a hajamat piszkáltad, és az ingemet cibáltad. Különösen tetszett neked a nyakláncom, folyton azzal játszottál–az amivel az idevezető kaput nyitottam ki. Amikor a fogad nőtt senki őlébe sem tűrted meg magad, rajtam kivűl–talán anyukád ölében voltál még nyugodt–, de talán az is közre játszott abban, hogy engem nagyon szerettél, és, hogy  megtudtalak nyugtatni. Valahogy érezted, hogy másabb vagyok, hogy jobban megtudlak védeni, és jobban is vonzódtál hozzám, hogy így mondjam.Amikor elég nagyocska lettél, úgy döntöttem, hogy kicsit kilépek az életedből, távolabbról kisértem végig minden lépésed, és vigyáztam rád. Annyira megszerettelek, hogy nem tudtalak elhagyni. Azok a nagy csokoládébarna szemeid, ahogy szeretettel, és gyermeki áhitattal bámultak, a göndörfürtös hajad, a finom, lágy bőröd, és babaillatod, valósággal rabul ejtettek. Épp Eurápában voltam, amikor hallottam a hírt, hogy a bátyád sajnos meghalt, és ti Chicagóba költöztetek. Nem követtelek, nem kerestelek titeket, nagyon lesújtott, hogy nem tudtam ott lenni, és segiteni nektek, amikor kellett volna. Phillidával Salt Lake Citybe költöztünk, ott próbáltam új életet kezdeni.–Miért nem emlékszem rád?–kérdeztem hirtelen.Heliodor elhallgatott.–Peter, vagyis az édesapád akarta mindenáron, hogy töröljem ki az emlékeidből a családomat. Nem akarta, hogy tudj rólunk, mert félt, hogy később bajod eshet amiatt, hogy ismersz emberfeletti lényeket, de ezekről a dolgokról még akkor sem tudtál....–mondta, de hamar folytatta amit elkezdett. Úgy látszik ő sem akar arról a korszakról beszélni...–Aztán visszaköltöztem ide, a tavaly tavasszal. Tengtem-lengtem, próbáltam kitalálni, hogy mit is csináljak, nem mertelek megkeresni, pedig szerettem volna. Akkor viszont kiderült, hogy a nagybátyám tudja, hol vagyok, és meg akar találni, rám fáj a foga.  Eddig is keresett, de mindig sikerült kis időre elküldenünk. Elakarta venni Phillidát, gazdagságot, és jólétet igért, de mivel gonosz volt, visszautasitottuk. Álomfölde királya akart lenni. Romba döntötte az itteni hatalmakat. Egy harc során sikerült elkapnom, és bezárattam Álomfölde legsötétebb börtönébe. Akkor megátkozott minket, hogy legyünk boldogtalanok, és megesküdött, hogy amig élünk addig nem hagy nyugtunkat. Sajnos sikerült kiszabadulnia. Nagyon veszedelmes szörnyeteg. Be is váltotta az igéretét. Folyton sanyargat minket, és fenyeget, hogy vagy engem öl meg, vagy mindannyiunkat, ha nem csatlakoztunk hozzá, hanem beárultuk őt, és letaszitottuk áhitott trónjáról. Megint el akartunk menni innen, vissza a Vezéreinkhez, amikor újra visszajöttetek ide négy év után ezen a nyáron. Akkor már nem akartam visszamenni. Megtudtam, hogy a régi nagy házatokba költöztetek vissza, így volt, hogy elmentem, és figyeltelek, persze titokban. Senki sem vett észre. Meg kell, hogy mondjam nagyon meglepődtem, amikor láttam, hogy milyen szépen megnőttél, és...kifejlődtél. Még jobban belédszerettem mint régen. Nagyon örültem, hogy abba az iskolába iratott be édesanyád, ahova én járok, és ahova ő járt. Ugy döntöttem, hogy közelebb kerülök hozzád, és összebarátkozunk.–Sikerült is.–mosolyogtam.–Igen, bár eleinte egy kicsit nehezen ment. Azt láttam, hogy elég mélyen hatottam rád, már első találkozásunkkor, de nem értettem, hogy miért próbálod titkolni magadelőtt az érzelmeket. Amikor rájöttem, hogy mit terveltetek ki Ninával bevallom őszintén, egy kicsit megijedtem. Nem gondoltam, hogy ilyet fogsz csinálni. És nagyon fájtak a szavaid, amikor elakartál küldeni. Nagyon örültem, hogy elfogadtad meghivásomat a bálra, tudtam, hogy igent mondasz nekem.–Nagy nehezen...–mondtam.–De elfogadtad, és aztán elfogadtad a tengerparti kis kiruccanásunkat is. Az is meglepett, és az is, hogy nem ellenkeztél, amikor megcsókoltalak.–vigyorgott.–Nagyon jól  esett, sose volt ilyen közeli kapcsolatom egy lánnyal.–Sose?–bámultam rá hihetetlekenkedve.–A történelem folymán egy se?  A szép hercegnők, bárónők, gazdag lányok, esetleg angyalok? És Nina?–Bevallom volt egy két, igazán szép lány, de nem volt az igazi. Kicsapongóak voltak, túl nagyara vágyóak, és leginkább elkényesztetettek, akiknek csöppet sem számitott az erényük.–Persze a legtöbb bukott egyből tálcáról vette a lehetőséget, hogy fiatal nőkkel háljon. Keveredtek a földi emberekkel...–magyarázta a sziklákat bámulva.–Ninával sem az volt ahogy te gondolod. Nem volt szerelem. Már az elején láttam. Nina nem szeretett, csak azért volt velem, mert én voltam az iskolába a legszebb, leggazdagabb fiú, és mert én is tagja vagyok a Ligának. Őt is mint mindig eddigi barátnőimet inkább a pénz hajtotta mint az érzelmek.–Nina tagja a Ligának?!–kerekedtek el a szemeim, s kishíjján szívrohamot kaptam.–Mióta?–Csak volt. Amikor szakitottam vele kilépett a Ligából családostul együtt. Nem is bánom. Nem voltak oda valók. Persze, még mindig egyesek a Ligából felnéznek rájuk, de semmi értelme. Elherdálták a vagyonukat, de ami a legfontosabb nem tisztelték a Ligát és vezetőit.–És te szeretted őt?–Őszintén? Nem. Nem szerettem. Hallottam minden gondolatát, mindent tudtam róla, nem szerettem, nem tudtam szeretni. Talán ha szeretett volna, de akkor sem lett volna biztos. De téged...–nyúlt az államalá, hogy rá nézzek. Mély, hipnotizáló tekintetét belefúrta az enyémbe, és nem engedett el. A gyomrom összerándult, a lélegzetem akadozott, a szivem zakatolt, a tenyerem izzadt,  forróság száguldott bennem. Szinte elnyelt a tekintete. Elmerültem benne.–Téged Olívia már születésedtől fogva szerettelek.–a hangja nagyon lágy lett, bársonyos, mézesmázos.–Igaz, hogy volt, hogy a húgomként, de aztán igazi nőként, és ez az érzés egyre csak nő. Szeretlek, Olívia.–búgta, és lehajolt, és megcsókolt. Újra úgy kezdődött mint legelőször, nem ellenkeztem, de azután valami bekattant az agyamba, és elhúzódtam tőle. Csodálkozva nézett, kapkodta a levegőt, tengerkék szeme ragyogott.–És mi van a szolgálós dologgal?–kérdeztem.–Tudod, hogyha egy halandót egy démon elcsábit, akkor az a szolgájává lesz, és engedelmeskednie kell neki?Heliodor pillantása kiürült, minden érzelem eltűnt az arcáról.–Azzal semmi.–mondta fagyosan, és elforditotta a fejét, hogy ne lássam az arcát.–Semmi? Tehát az nem igaz?–De igaz.–válaszolta. Látta a kérdés formálódását a fejemben, lángoló szemekkel újra felém fordult.–Ez azokra  a halandókra vonatkozik, akik valóban bedölnek a démon trükkjeinek, és csábitásainak, de úgymond feláldozzák magukat érte. Annyira elveszi az eszüket a démon iránti szeretet, hogy még az életüket is odaadnák neki. Persze a démonnak tetszik ez a gesztus, a legtöbbje el is fogadja, mert ravasz, gonosz, és élvezi, ha alacsonyabb rendü lénnyel azt csinálhat amit akar, játszhat vele. Az emberek többsége belehal, mert a démon elveszi az eszüket.–a következő pillanatban újra mélyen nézett a szemembe, de tekinetete most szigorú volt, komoly, és nagyon sötét.–De neked, Ol–via, eszedbe ne jusson ilyesmi, megértetted? Megtiltom, hogy értem valaha is tegyél valamit! Nem akarok ilyet látni, érted mit mondok? Megtiltom, hogy valami jót tégy értem, legyen az bármi, nem akarom. Én vagyok a védőszellemed, nekem a dolgom, hogy vigyázzak rád, nem pedig neked, érted? Bármi történjék ne dőlj be semminek, és ne akard feláldozni magad miattam, ne aggódj értem, ne akarj megmenteni, semmi. Olívia, hallod amit mondok?!–két forró tenyere közzé fogta az arcomat, úgy nézett a szemembe.–De..akkor mi lesz?–Nagyon rossz következményei lesznek. Csak ártana neked. Megtiltom!–mondta szigorúan.–De már így is a tiéd vagyok! Minden titkomat tudod, szeretlek! A tied vagyok!–Nem akarom hallani, vagy látni, hogy feláldozod magad értem, történjék bármi, Olívia, hallod? Igérd meg nekem, hogy megörzöd a józanágod, és nem csinálsz őrültséget! Az én dolgom, hogy feleljek érted, és őrizzelek. Igérd meg Olívia! Kérlek, igérd meg!Nem nagyon értettem mire céloz, de egy kicsit megrémitett. Nagyon határozott és szigorú volt, de mégis igazat mondott, és én is éreztem valamit, bár nem tudom megmagyarázni, hogy mi az.–Megigérem.–suttogtam.–Megigérem.–Jól van.–mondta, majd megcsókolta  a homlokomat, és elengedett.