9. Váratlan

‚2.ƒ

Az új iskola

Az az egy hónap ami még a nyári vakációból volt, hamar eltelt, túl hamar, és már itt van, az iskola első napja. Anya  beiratott egy közeli gímibe, és együtt megvettük a tankönyveket, és a szükséges dolgokat.

Rettegtem ettől a naptól, de mégis eljött, és itt ülök anya autójába, és megyek a suliba.-amig nem vesznek nekem egy saját autót, addig ő fog fuvaroztatni. Anya leparkolt a suli parkolójába és leállította a motort. Én remegő kézzel, és hangosan, gyorsan lüktető szívvel a vállamra vettem a táskámat.

Azt hiszem nagy szerencsém van, hogy anyu körültekintően választott gímit, tudja, hogy nagyon könnyen eltévedek, ezért abba a gimnáziumba iratott be, ahova ő járt még évekkel ezelőtt, igy jól elmagyarázta nekem, hogy mi hol található, én meg igyekeztem jól elraktározni a sok információt a fejembe.

-Minden rendben? Jól vagy?-fogta meg a kezem anyu, amikor készen voltam.

Vettem egy mély levegőt.

-Izgulok.-mondtam, és próbáltam lecsillapodni.-Jaj, vajon milyen lesz?!

Anyu lágy pillantást vetett rám.

-Ne idegeskedj! Minden rendben lesz, csak próbálj nyílt, és barátkozós lenni-mondta. -Emlékezz mit mondtunk az elmúlt napokban apáddal...

Bólogattam.           

-Emlékszem. Minden tőlem telhetőt megteszek, hogy elviselhetővé tegyem magam, de előre szólok, hogy lehet, kudarcot vallok.

Erre anya arca elkomorodott, homlokán mély ráncok jelentek meg, és szúrós pillantást vetett rám.

-Ilyet meg ne halljak még egyszer!-mondta szigorú hanggal, és felemelte a mutatóujját.-Tudod, hogy a negatív gondolatok rossz hatással vannak az életünkre. Mondtam, hogy ne légy pesszimista. Nézd a dolgok jó oldalát.

Felemelem a kezemet, és igyekszem komoly lenni.

-Megigérem, hogy távol tartom magam a negatív gondolatoktól!-mondtam.

-Rendben, hagyom, hogy menj.-teszi anya a kormányra, és a váltóra a kezét.-Nálad van az órarend, és megjegyezted, hogy mi hol van? Ne magyarázzam el még egyszer?

Kinyitom az ajtót.

-Mindent megjegyeztem, de ha baj lenne, akkor hívlak, jó?

-Oké, kincsem! Vigyázz magadra, és légy jó. Millió puszi!-küld puszit. Egy utolsó köszönés ma délelőttre, aztán becsapom az ajtót, és nézem, ahogy kitolat, és elhúzza a csíkot.

Aztán veszek egy nagy levegőt, és indulok felkereső körútra, és nagyon remélem, hogy nem tévedek el.

Egy kis kóválygás után végre megtalálom az első emeleten azt az osztályt, ahol az órarend szerint az első órám lesz, vagyis angol. Igyekszem nem törődni a rám tapadó kiváncsi tekintetekkel, ahogy végig megyek a folyosókon, és amikor bemegyek az osztályba.

Mindenki jön-megy, még nem csengedtek be, szinte senki sem ül a helyén az új osztályomba. Amikor bemegyek, és megállok a küszöbön, hogy körbenézzek minden szempár kiváncsian tapad rám.(Kíváncsian, meglepetten, vagy éppen undorodva, elutasítóan merednek rám.) Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne legyek ideges, hiszen ez a normális, ha valahova egy új személy érkezik. Mindenki jól megbámulja.

Végignézek a padokon, és csalódottan látom, hogy mindegyiken van valami, vagyis foglaltak. Már éppen meg akartam kérdezni valakitől, hogy hova ülhetnék, amikor megkerülve a katedrát az ablaktól pár lépésnyire a második padsorban megpillantok egy asztalt, amin nincs semmi.

Na, végre!-lélegzek fel.-Nem kell, a padlón üljek! Van egy szabad hely...

Elindulok felé, de a következő pillanatban a csodálkozástól megtorpanok. A földbe gyökerezik a lábam.

Wouw!

Pont az üres pad mellett egy másik asztalnál egy lélegzetellállitó srác ül. A könyve felé van hajolva, aranyszőke haja mely lágy hullámokban omlik, le majdnem a válláig belehullik a szemébe, a porcelánfehér bőrén kívül még nem tudok megállapítani semmit az arcáról, azonban nagyon sármos, és vonzó pasinak látszik már így első ránézésre.

Az állát bal tenyerében nyugtatja, úgy mélyül a könyvébe.

A következő pillanatban felsóhajt, és felemeli a fejét, és amit látok attól eláll a lélegzetem is.

A bőre valóban porcelánfehér, és sápadt. Az orra egyenes, határozott vonalú, telt, formás, piros ajkai hívogatóak, és kívánatosak.

Először átnéz rajtam, majd rám fókuszál, és a pillantásunk találkozik is. Apám micsoda szemei vannak! Lélegzetellállitóak, és rendkívül vonzóak! Mélyen ülő szeme, melyet vastag, de ívelt szemöldök keretez mélykék, mint mint a tenger, de olyan mély, hogy szinte teljesen elnyel. Észvesztően vonzza a tekintetet. Nem is tudom le venni róla a szemem. Megbabonáz. A szívem megbotlik, majd vágtázni kezd, és még azt is elfelejtem, hogyan kell levegőt venni.

Amikor a tekintetünk találkozik-tudom, hogy nagyon furcsán hangzik, de- hirtelen teljesen lehiggadtam. Minden félelmem, és feszültségem szertefoszlott mintha elfújták volna. A helyét érdekes módon teljes nyugalom és béke vette át, és érdekes módon hirtelen nagyon fáradtnak éreztem magam, mintha alig aludtam volna éjszaka, vagy mintha elszívták volna az erőmet. A tekintete nem engedte el az enyémet, engem pedig furcsa, megmagyarázhatatlan érzés kerített hatalmába. Az egy dolog volt, hogy furcsa módon lehiggadtam, de az megint más, hogy egész testem belebizsergett, és forróság száguldott az ereimben. Ezt nem értettem, de arra fogtam, hogy a szépsége miatt reagálok így, hiszen olyanfajta volt, aki minden leány szívét megdobogtatja (az enyém enyhén szólva igencsak összerándult és a gyomrom is összeszorult).

 A tekintetében, amely belefúródott az enyémbe, kíváncsiság, értelem, meglepettség tükröződött, de egyszeriben felcsillant benne valami furcsa kis fény is, amit nem értettem.

Szó szerint lélegzetellállitó és ellenállhatatlan volt a pasi. Az egész külsejében volt valami, ami azt juttatta az eszembe, hogy egy jómódú, és gazdag fiú, ugyanakkor beképzelt is,(talán a kissé felszegett áll játszott ebben szerepet), de azonban volt valami, ami megrémített, és valami, ami nagyon hasonlónak, és ismerősnek tűnt, de nem tudtam, hogy mit találok rajta olyan ismerősnek. Azt hiszem ilyen szépségeket már láttam valahol....

            A fehér bőre és az aranyszőke haja adott a megjelenésének egy furcsa, de erős, és vonzó kisugárzást, –a sokkoló szépséget ne is említsük. Először azt gondoltam, hogy vérszegény vagy valami, hiszen ilyen sápadt senki sem lehet normális esetben, de a végén rájöttem, hogy mégsem lehet beteg, hiszen akkor nem lenne ilyen...szívdöglesztő, és láthatólag majd’ kicsattant az egészségtől.

Megfeledkezve bámulom a padban ülő szépséget, aki elereszt a pillantásával (abban a pillanatban, hogy a tekintete nem fog satuba újra erősnek, és elevennek érzem magam. Nincs fáradtság, nincs gyengeség.), és megint elnéz mellettem, vagyis inkább fölöttem. És ekkor furcsa kifejezés ül ki a gyönyörű szép, és vonzó arcára, és szó szerint leesik az álla.(Hátra pillantok nagy kíváncsian hátha meglátom, ami ezt a hatást váltotta ki belőle, csak puszta kíváncsiságból, de csak a padokon ülő, és minket leső társaimat látom, majd visszafordulok a furcsa gyönyörű fiúhoz.)

A csodálkozás, és az érthetetlenség egyszerre ül ki az arcára, és tisztán látom, hogy a szemszíne elmélyül, és távolságtartó lesz.

            A következő pillanatban újra rám rebben a tekintete (megint elgyengülök, és megint lágy lesz a tekintete, és kíváncsi), majd gyorsan a füzete fele fordul, és nagyon úgy tesz, mintha olvasna.

            -Nem tudod arrébb tolni azt a csodálkozós képedet?-hallom a hátam mögül a dűhös megjegyzést.-Nem férek el!-majd valaki erősen nekem jön. Az erőteljes ütéstől kibillenek az egyensúlyomból, a könyvek kihullnak a kezemből, és szépen a padlóra hullnak, a tökéletes fiú padjának a sarka pedig iszonyú gyorsasággal közeledik a fejemhez.

            Egy bénító ütés, amelyet teljes sötétség követ.

            Amikor kinyitom a szemem egy alakot látok fölém hajolni, a többiek távolabbról figyelnek-azt hiszem.  A szemem homályos csak körvonalakat látok kirajzolódni, de ahogy kezd visszatérni az eszméletem, úgy tisztul a látásom is, bár a fejem lüktet. Amikor kitisztul a látásom és normálisan tudok fókuszálni a legszebb arcot, pillantom meg közel az enyémhez, akit valaha is láttam. Egy forró, és lágy kéz a fájó, lüktető homlokomat simogatja, és egy aggodalommal teli igéző szem lesi az arcomat.

            Körülöttünk állnak a többiek, minket, vagyis inkább engem bámulva, és csak később kattan be, hogy nyilván rólam susmotyorognak, és nevetgélnek.(A rám villanó tekintetük ezt a benyomást kelti bennem).

            A szép, de gondterheltnek tűnő arc, amikor látja, hogy ébredezek, hirtelen ellágyul, és megkönnyebbülten felsóhajt. Most jövök csak rá, hogy a szép és furcsa fiú vizsgálgat nagy érdeklődéssel.

A francba!-suhan végig rajtam-Ezt jól megcsináltam...Aú a fejem! Ez a nyavalyás...

            -Jól vagy?-kérdezi egy ellenállhatatlan bársonyos hang, és ahogy felnézek egy elképesztően szép és nyílt mély tengerkék szempárba ütközöm.-Minden rendben?

            Megint álmosnak érzem magam, és megint kihagy egy fél ütemet a szívem, és megint összeszorul a gyomrom.

Mi a csuda?

            A fiú kíváncsian és aggódva fürkészi az arcomat, miközben próbálok rendet teremteni zavaros agyamban, és feljebb ülni.

            Kábultan pillantok körbe, keresem, hogy hol lehetnek a könyveim, amelyek szétszóródtak, és próbálok visszaemlékezni, hogy mi is történt valójában.

            -Nem fáj a fejed?- Néz még mindig a szemembe ez az ismeretlen szépség.-Az igazság szerint nagyon jól beverted a padom szélébe, amikor Joe neked ment. Nagyon rám ijesztettél. Jól vagy?

Én ijesztettem rá? Erre a tüneményre, amikor valósággal elkábultam a szépsége láttán...

            Nem tudtam felfogni, hogy pont én ijesztettem volna meg, hiszen ki vagyok én őmellette..? Egy esetlen, szerencsétlen lány, akit senki sem kedvel, és aki folyton pórul jár...

            -Ha nem állt volna az utamban, akkor nem vágódott volna el!-hallom a kisé távolabbról jövő mély, bosszús hangot.

            -De ha szépen megkérted volna, hogy menjen arrébb, és nem indulattal mész neki, akkor nem esett volna el miattad!-vág vissza az előttem guggoló fiú, majd megcsóválja a fejét, és azt morogja -Ember micsoda állatok...-aztán újra várakozásteljesen rám néz.

Tekintete nyílt, barátságos, meleg-és megint ugyanaz a reakció az én részemről.

            Feljebb ülök, és halkan megköszörülöm a torkomat. Itt az ideje, hogy megszólaljak, hiszen nyilvánvalóan erre vár, és nem akarom előtte nyámnyilának mutatni magam, ha már jól elkúrtam ezt az egészet..

            -Jó..jól vagyok.-dadogom, a hangom furcsán cseng.-Nincs semmi bajom. Köszönöm.

            A fiú gyanakodva méreget, úgy veszem észre, hogy amit ő lát az arcomon az nem lehet valami meggyőző.

            -Tényleg. Semmi bajom.-bizonygatom, és felállok, mert nagyon kényelmetlenül érzem magam a földön. De megszédülök, és őneki kell elkapnia. A karjába zár, és a melléhez szorít.

A tekintetünk újra találkozik, és jó pár pillanatig egymás szemébe mélyülünk. Megint nyugodtság zuhan rám, de most nem leszek álmos. Egyszerűen megnyugszom.

Hirtelen mindenki abba hagyja a diskurálást, és a nevetgélést, és ránk merednek.

            -Biztos minden rendben?-néz rám a fiú felvont szemöldökkel. Megint az az aggódó tekintet...-Szerintem jobb lenne, ha elkísérnélek a gyengélkedőbe. Nem tetszik az  a karcolás a homlokodon.

            Megrázom a fejem, és kibújok az öleléséből.

            -Nincs rá szükség, de komolyan.-bizonygatom, és leülök abba a padba, ahol a könyveim vannak egy kupacba rakva.-Semmiség az egész.

            A fiu áll még pár pillanatig, és engem bámul. Amikor ránézek, hogy mi a csudát nézhet rajtam? azt látom, hogy mosolyog. Ellenállhatatlan, barátságos mosoly, a tekintete meleg, és lágy...

            -Mi az?-kérdezem, miközben a sérült homlokomat simogatom. Tényleg van rajta valami, és fáj is, de semmi komoly. Ha nem vérzik, akkor nincs baj.

            -Semmi.-rázza meg a fejét még mindig mosolyogva, majd leül a helyére, de a szeme sarkából még mindig engem figyel.

Miközben kipakolom a cuccaimat, és próbálok nem görcsölni, hogy ma alapvetően én vagyok a nap sztárja, és mindenki engem fog bámulni (köszönhetően a szép kis jelenetemnek), azon morfondírozom, hogy mit tud annyit bámulni ez a fiú?

JA, biztos csak azt akarja mutatni, hogy őt nem olyan durva fából faragták, hogy a gyengébbeket kigúnyolja... Bizonyára később kimutatja a foga fehérjét...

             Miközben valami elfoglaltságot keresek, és izgatottan várom, a tanárt lehajtom a fejem a karomra, és azon agyalok, hogy tudtam ilyen szerencsétlen lenni? Mindenki aki látott jót röhögött rajtam, hogy egy fejbevágás mennyire betett nekem.

Kész szégyen! Üdvözöllek Olivia  a kirekeztettek listáján...Micsoda sorscsapás...

            -Végem van...-dadogom csak ugy magamnak szinte sóhajtva, hogy más ne hallja. A következő pillantaban lágy melegséget érzek a kézfejemen, s megdöbbenve pillantok föl.

            -Megijedtél?-kérdezi felvont szemöldökkel a szőke hajú fiú.-Ne haragudj! Bocs, nem akarok tapintatlannak látszani, ha már úgy látom, hogy egymás mellett fogunk ülni, és ilyen körülmények között találkoztunk-folytatja, nekem pedig az az érzésem támad, hogy csak a remélhetőleg-én-leszek-a barátod,-ha nem bánod-szerepet játssza.

Mégis mit képzel?

            -A nevem Heliodor Montez.-mondja lélegzetellállitó mosoly közepette, és a tekintetét az enyémbe fúrja. A szívem gyorsabban kezd verni, a vérem a fülemben lüktet.-És ha jól tudom, akkor te vagy...

            -Olivia Dannis.-válaszolom a szavába vágva.  Próbálom tettetni a hülyét, hogy egyáltalán nem kötelez le ez a nyájas, bársonyos hangnem, amivel nyilvánvalóan a kedvemben akar járni.

            Naná, hogy szívtipró, és csajfaló a srác, de van benne valami félelmetes, valami ami taszít, valami, ami nem tetszik, de ezt még nem tudom megmagyarázni.

            -...az új tanuló.-fejezi be Heliodor mosolyogva. A forró keze még mindig az enyémen pihen, és engem bámul, mintha egyetlen lányt sem látna maga körül csak engem.

            -Khm...Igen én vagyok az új diák.-aki már  minden bizonnyal fel is került a gúnyolódók éllistájára...motyogom, és kihúzom a kezemet az övéből. A kézfejem még egy fél másodpercig bizsereg. Idegesen kinyitom az angol könyvet, és úgy teszek, mintha nagyon érdekelne. Aztán felsóhajtok, és a kapott házi olvasmányos listát böngészem. A szokásos, amiket unalmamba már vagy százszor elolvastam: Brönte, Shakespiere, Hugó, Standhall...

            A szemem sarkából látom, hogy a fiú még mindig érdeklődve figyel.

Jöjjön már az a tanár!-kezd az idegeimre menni ez a bájvigyor.

             Milyen furcsa neve van...Heliodor...Még sosem hallottam, de olyan görögösen hangzik, mintha valami mitológiai izé lenne, komolyan ezt juttatja az eszembe....És olyan régimódi...Heliodor...Érdekes....

            -Szóval honnan is jössz te?-kérdezi a fiu.-Hazai vagy?

Rá meredek. Mi van?

            -Ööö..nem. Most költöztem ide vissza.-válaszolom hűvösen, miközben csak a szemem sarkából lesek rá.

            -Honnan is költöztél ide?-kérdezi érthetetlenséget színlelve.  A szemöldökeit összehúzza.

            -Chicagóból.-motyogom, és felállok, mert bejött a tanár.

‚

            Alig várom, hogy kicsengessenek. Összeszedem a dolgaimat, és indulnék kifele amikor...

            -Szia!-hallok egy vékony lány hangot a hátam mögül.-Olivia vagy, ugye?

Hátrafordulok, hogy lássam ki szólt hozzám. Alig háromlépésnyire egy kb. fél fejjel magasabb, azonban igen formás, Kleó, fekete hajú, zöld szemű szemüveges lány néz kiváncsian. A karjai közt könyvek, és egy kis zacskó.

            -Szia! Igen, én vagyok. És téged hogy hívnak?

            -Nagyon örülök, hogy megismerhetlek!-mondja lázasan, és megragadja a kezem, és megszoritja.-Az én nevem Evelyne. Mint látod együtt fogunk tanulni angol órán. Remélem nagyon jó barátnők leszünk. Hol lesz a következő órád?

Végig futom a szemem az órarendemen.

            -Kémia lesz Miuthonnal, L 28-as labor.-felhúzom a szemöldököm, ahogy kimondom a tanár nevét. Ilyen furcsa nevet még sosem hallottam.

            -Nahát micsoda meglepetés! Nekem is.-ujjong mint egy kisgyerek, aki meglátja az ajándékát a karácsonyfa alatt.-Gyere menjünk, Miuthon tanár úr nagyon utálja ha késünk.-azzal karonfog és húz maga után.

            Amikor megelőzzük a lustán sétáló Heliodort, látom, hogy rám néz, és elvigyorodik.

            Az ebédszünetbe Evelyne az asztalához kisér, ahol a haverjai ülnek, és kihagy a szívem, amikor látom, hogy Heliodor is közöttük van.

Mi a csudát keres ez itt?,gondolom, és egy mosolyt erőltetek az arcomra, amikor odamegyünk hozzájuk.

            -Sziasztok.-köszönök nekik bátortalanul. Kíváncsian néznek végig rajtam.-Olivia vagyok, az új...

            -Persze, persze az új lány!-szakit félbe egy hosszú barna hajú szépség. Fel van tűzve hátul a haja, a kiegyenesített bretonja belelóg a nagy csokoládébarna szemébe. -Ülj le nyugodtan. Szívesen látunk ujjoncokat.-paskolja meg a mellette lévő üres széket. Mindannyian vigyorogni kezdenek.

            -Köszi.-mondom, és lehuppanok a székre. Meglepve tapasztalom, hogy Heliodor megint engem bámul.

            -Na, milyen a suli?-kérdezi az előző lány.-Jaj bocs, én Nina vagyok.-Nyújt jobbot és egy barátságos mosolyt erőltet púderezett arcára. Kezet rázok vele.

            -Örülök, én Olívia, de már tudjátok.-a a mondat végére elhallkul a hangom. Teljesen idiótának képzelem magam.

            -Ezek itt a haverjaim.-Mutat körbe az négy tagú csapaton, majd mindegyiket külön-külön bemutatja- Raimy, Timmy, Evelyne, de őt mint látom ismered, Heliodor, és én.

            -Helló.-köszönök, és ők is köszönnek.

            -Nos, hogy tetszik a suli?-kérdezi  a Raimy nevű, egyenes hajú, emósnak látszó fiu.  Fekete halálfejes pólót visel, fekete szürke kockás farmert, szegecses karkötőt, és piercinget a jobb szemöldöke szegletében. Körmei feketére vannak festve.-Eléggé jó, vagy lesújtó, vagy akár egy purgatórium?-kérdezi, és iszik a colájából, miközben le nem veszi a tekintetét rólam.

            -Egész tűrhető eddig.-mondom.-Bár meg kell mondjam, hogy a tanárok eléggé szigorúak. A volt sulimba nagyon elnézőek voltak, és nem tetszett.

            -A volt sulidba? Honnan jöttél?-kérdezi Raimy elmosolyogva.

            -Chicagóban jártam suliba, ott laktunk eddig.-magyarázom, és a szendvicsem csomagolását piszkálom.-Most költöztem ide vissza egy hónapja.

            -Akkor üdvözölünk a klubbunkban!-vigyorog Raimy.-Remélem tetszeni fog....

            -Remélem.-motyogom és iszok az üdítőmből.

            Egész barátságosnak tűnnek. Úgy vettem észre, hogy befogadtak, és elfogadtak, ez meglepett. Ők olyan menőknek néznek ki, és engem nézve nem igen illek hozzájuk,  nem vagyok egy szinten velük. Én csak egy átlagos lány vagyok, aki folyton otthon ül, és alig megy valahova. Talán ezért is közösítettek ki Chicagóban...De elnézve, Evelyne sem néz ki olyan rivalda fényben élő lánynak, mint mondjuk Nina. Lehet, hogy itt máshogy veszik, ki legyen klubb-tag, vagy menő? De mást nem tudtam elképzelni. Evelyne olyasmi csendes típusú lánynak néz ki, mint én, bár egy kicsit beszédesebb, és nyíltabb, mint én, azt be kell vallani. Látszik, hogy nem annyira beszari. A Raimy nevű emós fiu, meg igaz, hogy valóban a menőknek számító csapat tagja, de kicsit kilóg közülük. Túl másabb. Én inkább egy rockos, punkos, emós csapat között tudnám elképzelni, akik nyomják a basszert, és őrjöngenének a legnagyobb rockerek koncertjén, nem ilyen Plázacica oldalán ücsörögnek, mint amilyennek Nina kinéz. A Montez fiu, azonban beleillik a képbe. Menő, sportos, sármos, vagány srác amint látom, és egyáltalán nem magának való, bár látszik rajta, hogy valamilyen szinten titokzatosabb, és visszafogottabb, mint a többiek.

Mint mondtam én vagyok a gyenge láncszem, a gyáva nyuszi, és a háromszemű kismacska.  Nem vagyok hozzájuk valók. A bátyám halála előtt még szimplán bele tudtam magam képzelni egy ilyen bandába, de azóta már nem. Azóta inkább elveszett bárány vagyok, -mostmár- egy szörnyvadász család egyetlen utóda, és az a feladatom, hogy vámpirokat öljek. Szép kis sors egy magamfajta kismacska számára, aki még ki sem bújik az ágy alól, már retteg. De nem csak ebben különbözök tőlük. Sosem szerettem a kihivó, feltűnő öltözetet, és sosem sminkeltem ki magam igazán. Csak szájfényt néha, de nem mindig. Folyton kócosan járkálok, derekamig érő, hullámos hajam mindig kibontva, sosem tűzöm fel, és még a magasságommal sem dicsekedhetek.  Alacsony vagyok, és nem is olyan formás. Van combom, csípőm, meg minden, de nem olyan szép formás, mint egyeseknek, mint például Ninának.

            -Helio egy éve költözött ide Vancouverbe.-magyarázza Nina, és kortyol az ásványvizéből.-Mi igy nevezzük.

Heliodor arcán ujra lélegzetellállitó mosoly jelenik meg, és a szemembe néz. Megint álmosnak érzem magam. Lesütöm a szemem, de érzem a pillantását magamon.

-Valóban?-kérdezem, csak hogy ne legyek udvariatlan, és próbálok kíváncsinak mutatkozni.-Hol éltél eddig?

Heliodor megint elmosolyodik. –Európában, Görögországban élnek az őseim,  de Salt Lake Cityből jöttem ide.

-Akkor gondolom sok különös kúltúrával találkozhattál.-válaszolom közömbösen.

-Igen, nagyon sok mindent tanult.-bólint Nina, és bájos mosolyt küld Heliodor felé, aki viszont rá se néz.-Jelenleg a nagynénjével él a külvárosban egy gyönyörű emeletes házban, és azt tervezik, hogy itt is maradnak végleg. Igaz, Helio?-néz csábosan a Heliodorra Nina, és nekem valahogy az az érzésem támad, hogy rákattant a fiura. Heliodor halványan elmosolyodik, de nem mutat nagy érdeklődést a lány iránt, aki grimaszol egyet, majd undorodva fordul el.

Kicsomagolom a szendvicsemet, és beleharapok. Ez az információ annyira nem érdekelt. Nem mintha olyan sokat számitana nekem valakinek a családi háttere, de ez tényleg hidegen hagy. Felőlem akár maradhatnak, de  máshova is elköltözhetnek, engem nem zavar. Nem fogok nyugtalanul aludni éjszaka, mert esetleg letelepednek, vagy elhúzzák a csíkot, kit érdekel...Mindenki úgy éli az életét, ahogy szeretné...

-És csak ugyni ideköltöztél Chicagóból Kanadába?-kérdezi Heliodor kiváncsian, és hátradől a széken.

-Nem. Igazából ez egy hosszú és bonyolult történet. És nem akarok róla beszélni.-motyogom.