9. Váratlan

A KIVÁLASZTOTT

Első rész

Perzselő pillantás

Azért helyeztelek a világ közepébe, hogy annál könnyebben láthasd meg azt, ami benne van. Nem teremtettelek sem mennyei, sem földi, sem halandó, se halhatatlan lénynek, úgyhogy mint saját magad szobrásza, magad vésheted ki vonásaidat. Állattá fajulhatsz; de szellemed szabad akaratából Istenhez hasonló lénnyé is újjászületheted magad.

Giovanni Pico della Mirandola

‚ELŐSZÓƒ

Az önfeláldozás  fogalma mára már igen csak ódivatúnak számit egy olyan világban amit immár a huszonegyedik századnak nevezünk, s mindent e világ normái alkotnak. A mai ember nem is tudja igazán leirni ezt a különleges fogalmat, hisz manapság ki hallott már olyat, hogy valaki feláldozza magát a másikért-ez tényleg középkorinak hangzik. ...

            Azonban a hétköznapi világ fátyolán  túl, létezik egy olyan párhuzamos dimenzió mely csak az olyan emberek számára fedi fel magát akiknek különleges adottságaik és képessépeik vannak, hogy e láthattatlan fátyolon túl szemléljék a történéseket. Jó magam nem állitanám ezeket, ha nem tapasztaltam volna meg a saját szemmel e borzalmakat már egészen fiatal korom óta...

            A vadászok csoportjába tartozó emberek tudják csak igazán mit is jelent az önfeláldozás fogalma abból a szemszögből nézve ami inkább a középkori emberre volt jellemző.  A vadászok csoportja-amibe családom generációk óta beleszületik, ezennel beleértve jómagamat is-kénytelen szembe nézni a láthatatlan fátyolon túl elő sötét, és kegyetlen erőkkel és nomád, vad népekkel, melyekről sok-sok legenda kering a kivülálló emberek világában.

Ezek az emberek nem tudhatnak azokról a félelmetes erőkről amelyek esetenként világunkat ostromolják, hisz pánik és káosz uralkodna el a bolygón. A vadászoknak és örzőknek nevezett kiválogatott ember csoportok vagy családok  feladata ősidők óta az lenne, hogy Isten rájuk ruházott erejével próbálják megőrizni a békét a két világ között-és pont ez az amiről az önfeláldozás jelentését értem.

Jómagam is e tradiciókkal teli generációba születtem bele, vérvonalam megköveteli, hogy felnőtté válásom után csatlakozzam e rendbe, s szabájait betartva éljek. Talán e szavak most nagyon idegennek csengenek füleitekben, mintha idegen nyelven szólnék hozzátok, tudom....de ez az én világom, s ugyanúgy mint a tietekben itt is vannak bonyolult és kevésbé bonyolult dolgok is.

Tehát az önfeláldozás az egyik tulajdonság amellyel a vadásznak rendelkeznie kell, viszont az én 17 éves énem számára pont ez jelentette a legnagyobb kihivást...

Sosem voltam az önfeláldozások hive, és sosem szerettem részt venni bármiben is.  Azt sem gondoltam, hogy az életem hatalmas fordulatot vesz, mihelyt beteszem a lábam volt szülővárosomba, Vancouverbe.

            Azonban amint megláttam őt, éreztem, hogy ez más lesz, mint bármi más barátságnak mondható kapcsolat az eddigi életemben-noha eddig nem igazán voltak barátaim sem. A bátyám balesete óta a lelki fájdalom elkerülése végett akaratom ellenére is kitaszitottam minden baráti kapcsolatot az életemből. Nem számitottam rá, hogy ez történik, és ha próbáltam is elmenekülni előle, az csak azért volt mert féltem. Féltem, hogy annyira beleszeretek, hogy ha esetleg elhagyna, akkor abba belehalnék...Talán ezért is akartam mindenáron megmenteni őt a rá leső veszedelemtől-mert nem tudtam elviselni, hogy szenvedjen, az kin volt számomra.

            Nem féltem, pedig hatalmas okom lett volna rá, de én örültem, hogy végre hasznát vehetem a bennem folyó vadász vérnek-igy legalább fontosnak, és hasznosnak érezhettem magam. A szerelem, az iránta érzett hatalmas szerelem adott erőt, hogy a legnagyobb gonosszal szálljak szembe, nem számitott mekkora veszedelem készül lecsapni rám a sötétségből. Abban a pillanatban csak arra tudtam koncentrálni, hogy az én ügyességemen függ az egész család élete...

           

           

‚ 1.ƒ

Hazatérés

            Négy év elszállt, és minden, ami eddig volt, csak halovány, ködös emlék lesz a szivünk és lelkünk legmélyén, a múlt fátyolával betemetve, mint egy régi könyv, melyet az évszázadok eseményei alkottak, arra várva, hogy talán egyszer lesz még valaki, aki felnyitja porladó lapjait, és átélheti azokat az eseményeket, amelyeket a modern ember már nem élhet át.

Az emlékek, a múlt, az idő, szinte lehetetlen beléjük gondolni, olyan sokat mondanak, és mégis elképzelhetetlen megérteni valódi mondanivalójukat.

Az idő halad a maga tengején végtelen ütemben, szinte megállithattalanul, hónapok, évek telnek el, és az idő még mindig rohan, végetnem érő haladással, és már van, hogy azt kérdezem magamtól e rohanó világot nézve: mi  a célod? Miért kel annyiszor fel a Nap, miért zöldül ki ujra meg ujra a természet?...vagy talán...az egész világbirodalom egy célért küzd? Egy célért harcol: az elmúlásért? Hogy a hajdani porbol melyből vétettünk, sok-sok szenvedés, és keserű élet után ujra porrá váljunk, és majd a világgal, a mindenséggel mi is eltünjünk mint egy csillag a sötét égbolton?

          Furcsa az élet, és még furcsább a mostani pillanat. Az idő, mely annyit haladt előre, most mintha visszaszáguldana négy évvel korábbra, pont arra a napra, amikor megpróbáltam új életet kezdeni egy vadidegen városban.

2005. augusztus huszonnyolcadika van. Pont az a nap, amikor négy évvel ezelőtt elhagytuk Vancouvert, és elutaztunk Chicagóba, hogy magunk mögött hagyjuk a sötét múltat, a fájó emlékeket és megpróbáljunk boldogok, lenni hármasban. Ugyanaz a nap, csak négy évvel később: 2005, és minő meglepetés szüleimmel, épp születésem, és gyerekkorom városába tartunk. Abba a városba, ahol négy évvel ezelőtt toporzékolva, és hisztizve kértem, hogy hagyjunk magunk mögött mindent. Ujra oda megyünk, a volt házunkhoz...mostmár végleg itt maradva. Régi boldog és egyben szomorú életem szinhelyére...

            Forró nyári nap van, az ablakok letekerve, a szél beletúr a hajamba, és elmerengve bámulom a mellettünk elsuhanó ismerős épületeket.

          A szivem enyhén szólva durván összeszorúlt, amikor apa befordult a régi utcánkba, ahol éltünk. Még két sarok és ott vagyunk a házunknál.Az agyamat váratlanul elözönlik a régi idők emlékei, és egyre gyorsabban cikáznak a szemem előtt. A szivem felgyorsult, és rájövök, hogy minnél jobban közeledünk a házhoz, annál feszültebb vagyok.

            Sóhajtok egyet, és összekulcsolom a kezem az ölemben, miközben gépiesen igyekszem elhesegetni a kellemetlen emlékeket a szemem elől.

            Anya váratlanul az elülső űlésen hátrafordul, és kiváncsian  néz rám.

         -Minden rendben?-kérdezi, hátranyul, és megszoritja a kezemet.-Mindjárt ott vagyunk.-elmosolyodik, ugyanakkor felcsillan a szemében valami apró fény, amit nem tudok hova tenni. Talán az ő lelkében is előtörtek az emlékek...

            Némán bólintok, és egy mosolyt eröltetek az arcomra, bár ugy érzem, hogy minnél jobban eröltetem annál jobban eltorzul. Inkább elfordulok, és kibámulok az ablakon. Nem akarom, hogy anya lássa, hogy rám tört a szomorúság az emlékektől.

            Az igazat megvallva ez alkalommal is én provokáltam ki, hogy visszajöjjünk ide. Meguntam a chicagói életet a nagyiéknál, és megutáltam az osztálytársaim zsördölődéseiket, undok viselkedéseiket. Folyton kiközösitenek, mert nem vagyok olyan beképzelt és gazdag mint ők, és volt, hogy nem voltam egy hullámhosszon velük. Mihelyt véget ért az a nyavalyás nyári tábor egyből kikönyörögtem a lelkem anyáéknak, hogy költözzünk vissza Vancouverbe. Nagyon nehéz volt rávenni őket, hogy jöjjünk ide vissza több kellemetlenebb okból is, de most mégis lám...itt vagyok!...Utban haza.

            Már a puszta gondolattól, hogy ujra a régi házban leszek kiráz a hideg, elszorul a torkom, és sajogni kezd a szivem.

            Anyáék elöl a házról és a teendőkröl beszéltek valamit, de én kényszeritettem magam, hogy ne figyeljek rájuk. Igyekeztem szórakozottan legyezni magam a naplómmal, és nézegetni a házakat, és méginkább próbáltam visszatuszakolni a tudatalattimba az előbukkanó emlékeket, miközben ugy éreztem, hogy a szivem menten széttöri a bordáimat.

            Megint sóhajtottam.

Már éppen sikerült viszonylag szerencsésen elterelni a gondolataimat zenehallgatással, amikor az autó váratlanul lefékezett. A hirtelen lökéstől előreestem, és jól bevertem a fejem az előttem lévő ülésbe. Ez aztán egy egészséges esés volt...

Aú!

            -Olivia, jól vagy?-fordult hátra ijedten anya.-Mit csináltál?

            -Bevertem a fejem a vasba, ahogy lefékezett apa.-morogtam a homlokomat dörzsölve.

            -Mondtam az elején, hogy kösd be magad!-mondta apa, és kikötötte magát.-Látod ha nem hallgatsz rám!

Anya megvetően horkant fel.

            -Az ég szerelmére Olivia!-szólt rám.-Légy szives máskor légy figyelmesebb! Lehet azért nem kedveltek az osztálytársaid, mert rettentően figyelmetlen vagy!-majd ellágyult az arca.-Nagyon fáj?

            -Nem. Már nem.-hazudtam, pedig még csakugyan lüktetett.

            -Megérkeztünk!-kiáltotta apa diadalmasan, és kinyitotta az ajtót, hogy kiszálljon. Anya is kiszállt, és  hátra mentek, hogy kivegyék a csomagtartóból a bőröndöket.

            Pepecseltem még egy kicsit, nem akartam hamar kiszállni, nem akartam ujra látni azt a házat, ahol egy ideig minden meseszép volt, azután pedig keserűen szomorú. De aztán mégis kiszálltam, hogy segitsek a szüleimnek kipakolni, és becipelni a házba a csomagokat.

            A házon semmi sem változott. Egyszeriben ugy éreztem mintha itt megállt volna az idő. A világosbarna falakon egy cseppet sem látszott az elmúlt idő, a barna ablakok is épnek látszottak. A magas régies stilusú, fekete rácsos kapu, melyet organikus elemek diszitettek egy csöppet sem kopott le. A régi ház, mely valamikor a dédszülőké volt, és szecesszió stilusban készült valamikor egy csöppet sem változott. Kivéve az udvart benövő magas gaz, és fű...

            Odacipeltem a bőröndjeimet a kapuhoz, apa pedig előkotorta a kulcsokat.

         -Na lássuk mi van odabent!-mondta, hogy oldja a feszültséget elmosolyodott, de valahol tudtam, hogy ez neki is pont olyan nehéz mint anyunak vagy éppen nekem.  Pár szemrebbenésnyi pillanat után a kulcs kattant a zárban és apa kinyitotta  a bejárati ajtót.

            Amikor mindent becipeltünk a hallba, csak akkor gyujtottunk villanyt. Nagyon furcsa volt látni, hogy minden bútor fehér lepedővel van letakarva, hogy ne szálljon rá a por. Minden fehér volt, kivéve a barna ablakokat, és a krémszinű falakat.

Először felvittük a csomagjainkat a volt és jövendő szobáinkba, azután nekiálltunk takaritani.

            A ház régi illata sem változott sokat. Benne volt még az a finom fűszeres, és virágillat, amit anyának köszönhettünk. Ő volt az, aki mindig virágokkal diszitette tele a házat, mert szerette (és most is szereti), a természetes dekorációt. Mélyen beszippantottam és dejavú érzésem támadt. Az egész takaritást valami furcsa kábulatba töltöttem, nem is igazán törődtem vele mit csinálok. 

         A szívem egész végig ki akart ugrani a helyéről, és a kezem végig remegett. Nagyon jó érzés töltött el. Valahogy mégis örültem, hogy ujra itt lehetek. Nagyon  szerettem itt élni, ez a ház, és ez a város volt az, ahol tényleg jó és szép gyermekkorom volt. Itt voltak a legtöbb barátaim is, de ahogy elköltöztünk Chicagóba, minden megváltozott. Itt béke, és nyugalom töltött el, miközben a szívem repesett az örömtől.

Levettük a lepedőket és fóliákat a bútorokról, és ellöktük őket, majd rendezgettünk még egy kicsit. A szobám az emeleten volt közvetlenül a lépcsősor mellett. Az emelet túloldalán a szobámmal szemben volt még egy ajtó. Ugyanolyan, mint az enyém, csak valami idióta autós poszter díszelgett rajta. Az be volt zárva, oda már az utolsó időkbe se mentünk be. Emlékhely a hajdan elhunyt bátyámról.

Az ő szobája volt.

         Megálltam a lépcsősor tetején és körbe néztem a kis folyosón.

Ugyanolyan...-gondoltam.-Tényleg nem változott semmi.

            Még mindig ott lógott a falon egy nagy családi fénykép. Négyen voltak rajta. Anya és apu hátul álltak, én apu előtt ültem a kis kanapén, a bátyám, Anthony pedig anya előtt ült mellettem.

            Anthony...Ő volt a bátyám, a szeretett, legaranyosabb, legmegértőbb ember  az életemben. Nagyon szerettük egymást, de annak ellenére sokat civakodtunk. Ő volt a biztos támasz, a biztos kikötő, akibe mindig kapaszkodhattam, és aki mindig mellettem állt-vészhelyzet esetén.

            Az arc a képen, az a jóságos, megértő arc ugyanolyan volt, mint négy évvel ezelőtt. Az arcán a kis gödröcskék most is virítottak, és zöld szeme ragyogott az örömtől.

Átölelt két karjával, az arcunk egymáshoz ért, és én szamárfület csináltam neki, miközben ő egy röhejes arcot vágott.

Ez volt a legutolsó fotó, amelyiken még ő is rajta volt. Az utolsó együttöltött nyaraláson készült, Las Vegasban.  Azután már csak hárman álltunk, vagy ültünk a képeken, mert Anthony eltávozott.

Itt hagyott minket, egy őrült, és veszélyes dolog miatt, aminek én vagyok az oka. Nekem segítenem kellett volna neki a harcban azokkal a vámpírokkal szemben, vele kellett volna, menjek akkor este, de féltem, nem mertem szembenézni az ellenséggel. Ha nem lettem volna olyan gyáva, hogy elbújok a fa mögé, hogy ne kelljen harcolnom, akkor az a vámpír nem ölte volna meg a szemem láttára.

Minden olyan gyorsan történt. Apu és anyu a közelben harcolt a többiekkel, és minket elküldtek, hogy arrébb harcoljunk, de én nem mertem menni, csak később indultam el. Az volt életem első harca a vámpirsereg ellen, azelőtt sosem néztem szembe velük. Az első harc volt, és a legcsúfosabb vereséggel kellett szembe néznünk...

Láttam, hogy Anthony segítségre szorul, két vérszomjas ragadozó vámpír ment rá.

-Olivia! Segíts!-kiáltott hátra nekem, miközben minden erejével azon volt, hogy kardjával védje ki az ellenfelét.-Dobd ide a Fekete Gyémánt Tőrt!-kiáltotta torkaszakadtából, és tovább vívott. A két vámpír körbefogta, és az egyik a hátára ugrott. Anthony kétségbeesve próbálta védeni magát a túlerővel szemben, de nem sok esélye volt. A vámpírok könnyen kicselezték minden mozdulatát.

Ott álltam az egyik fánál, és halálra rémülten néztem az ádáz harcot. Tudtam, hogy miért kéri a tőrt. Az volt az egyetlen olyan gyilkoló szer, amelyet szántszándékkal vámpírok elpusztítására készítették. Nem is volt messze tőlem. Ott hevert pár lépésnyire tőlem a fűben, de nem mertem moccanni, féltem, hogy a vámpírok elkapnak.

-Olivia!-kiáltott Anthony, és még egyet hasított a kardjával, az egyik vámpír fele. Az ügyesen és kecsesen elhajolt a mozdulattól, és gonoszul vigyorgott, hegyes fogai megvillantak a holdfényében. Ekkor a másik vámpír, egy éjfekete hajú szépség, mely lefogta a bátyámat hirtelen rántott rajta egyet, és Anthony a földre zuhant, a nő pedig rávetette magát.

-Olivia! A tőrt!-kiáltott zihálva, és fulladozva a bátyám,  a hangjából már rémület sütött. Minden erejével próbálta távol tartani magától a vámpírnő éles fogait.

Megint a tőrre néztem, miközben kétségbeesetten próbáltam megsaccolni, hogy mennyi esélyem lenne a vámpírok ellen. Tudtam, hogy mindent bele kell adni, hogy győzzünk, és hirtelen megnőtt az adrenalin szintem. A vámpírok nyolc méterre voltak tőlem, és ha eléggé ügyes vagyok, akkor elérem a tőrt még mielőtt a vámpírok reagálnának. Az a gondolat indított a cselekvésre, hogy Anthony bajban van, szüksége van rám. Nem halhat meg! Ő nem távozhat el innen! Nem hagyhat magamra!

Ugrottam, egyenesen a tőr fele. Már egy hajszálnyi választott el, hogy megmarkoljam, amikor hirtelen a semmiből valami erősen megragadott, és nekihajított egy fának. Lezuhantam a földre, és a fájdalomtól összegörnyedtem. A fejem rettentően lüktetett, és éreztem, hogy valami forró nedvesség csurog le a nyakamon. Megérintettem a fejemet, és az ujjaimon élénkszinü vörös vér ragyogott. Szédültem, és pánik tört rám, mert egyszeriből minden vámpír szomjasan, és mohón bámult rám.

Egy rám ugrott, és vergődve próbáltam szabadulni az erős szorításából, miközben két jéghideg ujjával megragadta a fejemet, és föléje hajolt.

-NE!!!Olivia!-Hallottam a bátyám hangját, és láttam, ahogy a vámpírokat kardjával próbálja darabokra tépni, és felém igyekszik. Dühödten, és rémülettől kontrollálva, meggondolatlanul a rám támadó vámpírt célozta meg. Mindenáron azon volt, hogy legyengítse, a kardjával döfködte, és vagdosta mindenhol ahol érte.

            A vámpír engem hirtelen elengedett, újra lezuhantam a földre, és a következő pillanatban már Anthony nyakát markolta, és a levegőbe emelte őt. Az állat dühösen vicsorgott, és morgott Anthonyre, aki kétségbeesetten, fulladozva, kapálózva próbált menekülni.  A kardja kiesett a kezéből, és a vámpír kezét markolta, hátha tud lazítani a szorításon. Az arca eltorzult a fájdalomtól, szemei rémülettől tágra nyílva, belőle a haláltól való félelem sütött.

Gyenge voltam, szédültem, a fejem lüktetett, vérzett ahogy betört, de egyszeriben megvilágosult előttem minden. A tőr már mellettem volt. Csak annyi kell, hogy felkapjam, és egy ügyes mozdulattal a vámpírba döfjem. Gyorsan felkaptam a tőrt, és rávetettem magam a vámpírra, és a hátába döftem. Az a fájdalomtól felordított, Anthony kicsúszott az ujjai közül, és a földre zuhant.  A vámpír vergődött, és hánykolódott a földön, majd hirtelen tüzet kapott, és elégett. Csak füstölgő hamu maradt belőle.

 Anthony ott feküdt a földön mozdulatlanul, a szemei csukva voltak. Levetettem magam mellé a földre, és szólongattam, hogy keljen fel, de meg sem mozdult.

Akkor lassan kinyíltak a szemei, melyek furcsán csillogtak, lassan rám emelte.

Hörgött, és zihálva vette a levegőt.

-Ne félj...hugi!-suttogta, de olyan halk volt, és olyan erőtlen, hogy alig hallottam. Nagy nehezen egy kicsit felém fordult, hogy jobban lásson.

-Anthony! Minden rendben lesz!-mondtam neki, és már majdnem sirtam.-Mindjárt jönnek anyáék, és segítenek.

Azt hiszem halványan elmosolyodott, de hörögve, és fulladozva köhögött egyet. Az egész teste belerázkódott.

-Mondd meg anyáéknak, hogy...szeretem őket... Ne félj!... Mindig veled leszek! -hörögte, és erőtlenül felemelte a karját, és végigsimított az arcomon remegő kezével.

-Anthony...-sirtam, és megszorítottam a kezét ami forró volt.

-Mindig...veled leszek! Ne felejtsd el...-suttogta, és a következő pillanatban visszazuhant a földre, a keze kicsuszott a két tenyeremből, a szemei fennakadtak, és ott maradt mozdulatlanul.

-Anthony...-mondtam, de nem mozdult.-Anthony!-egyre hangosabban szólongadtam, de nem reagált rá.

Már kiáltottam, ordítottam a nevét mindenféleképpen  ahogy szoktam, már ráncigáltam is, de nem reagált, meg sem moccant. Semmit sem csinált. 

A szemeim már könnyben úsztak alig láttam tisztán, a torkom már hatalmasra dagadt a zokogástól, az erőm kezdett elhagyni, de én megállás nélkül szólongattam a bátyámat, aki már halott volt. Elment, itt hagyott minket a gyávaságom miatt, miközben védeni próbált.

A szüleim alig pár perc múlva találtak meg minket, a halott Anthonyra feküdve zokogtam.

Éreztem, hogy elszorul a szívem, és gombóc nő a torkomba, a szememet pedig szúrni kezdik a könnyek az emléktől, igyhát gyorsan sarkon fordultam, és beszaladtam a szobámba. Magamra zártam az ajtót.

Az egyedüli ok, amelyért nem akartam ide visszajönni, de az egyedüli, az ez volt: félelem a fájdalomtól. Az elvesztett személyért való kínzó fájdalom.

            Tudtam, hogyha idejövök, akkor minden egyes érzelem, amit az elmúlt időben próbáltam mélyre gyűrni magamban, újra feltörnek a felszínre, és olyan lesz minden mintha el sem mentem volna. Minden hiábavalóvá válik. Minden igyekezetem, hogy boldog legyek a veszteség után szertefoszlik, mint a legszebb álom.

         Bár a hiánya mindenütt jelen volt, próbáltam úgy tenni a szüleim előtt, mintha túljutottam volna a gyászon, mintha beletörődtem volna, hogy ez az élet rendje. És egy ideig sikerült is fenntartani ezt a látszatot, de ahogy visszatértem erre a helyre azt éreztem, hogy újra az az üres, és szenvedő tini vagyok, mint voltam. De már nincs mit csinálni...Rávettem a szüleimet, hogy itt jobb lesz, mint Chicagóban, itt vagyunk újra, és nem lehet ezt visszacsinálni.

            Talán idővel újra enyhülni fog a fájdalom...

         A szobám ugyanaz volt mint régen. Minden úgy hevert a polcokon, a földön, ahogy négy évvel ezelőtt hagytam. Igyekeztem minnél kevesebbet elvinni az új életbe a legkedvesebb dolgaim közzül, mert nem akartam, hogy a múlt szelleme kínozzon az emlékekkel. Jó érzés volt újra a hosszúszőrű perzsaszőnyegen állni, kinézni a messzi hegyekre nyíló ablakon, hallani a nagy falióra hangos, lusta kattogását, és feküdni a kényelmes ágyamban.

            A könyvek ugyanúgy hevertek össze-vissza dőlve a polcokon, és nagy kupacban pihentek a földön. Az egykori plüssjátékaim jámboran, kedvesen néztek rám, mintha már vártak volna. Itt minden a gyermekkoromra emlékeztet. A nagy barna aranyozott sálas mackó ott ült az ágyam közepén és most is egy szívecskét szorongatott, mint annak előtte, és rám mosolygott. Az a mackó volt, amit Anthony adott, még a négy évvel ezelőtti születésnapomon.

            Igyekeztem nem zokogásban kitörni, miközben pakolásztam a ruháimat vissza a szekrényembe. Próbáltam megnyugodni, hogy ha netán anyu feljön a szobámba, akkor ne lásson összeomolva, és hát én sem akartam ezt...örülnöm kéne, hogy itt lehetek újra, hiszen én akartam, nem?

         Miután félig-meddig megvoltam a pakolászással lementem a földszintre.

Anyuék a nappaliban pakolásztak.

            -Á, itt vagy?-mosolyodott el anyám, amikor beléptem a szobába.-Épp azt beszéljük apáddal, hogy holnap te meg én elmegyünk az egyik gímibe, hogy beirasallak a következő tanévbe.  A többi diák már rég beadta a dossziéját, és lehet, hogy te leszel az utolsó. Sietnünk kell, ha nem akarunk kimaradni.

Néztem egy nagyot, próbáltam összeszedni kósza gondolataimat és megálltam a kanapé mellett. Anyuék suliba küldenek? Már holnap indulunk? Azt tudtam, hogy igy lesz, de ez egy kicsit túl korai volt számomra.

–Már holnap? Nem lehet várni pár napot?-fintorogtam, és nem is tudtam mást mit mondani erre. A meglepetés nagyobb volt.

-Szerintem a holnap nagyszerű lesz.-mondja apa.-Nem lehet túl későre halasztani, hisz  egy hónap múlva már iskola!-ujjongott, de én elhúztam a szám.

-Mi a baj, kislányom?-kérdezte anya.

-Hát, izé...-dadogtam, aztán lehuppantam mellé a kanapéra.

-Talán mégsem örülsz, hogy visszajöttünk ide?-kérdezte apa.-Te akartad ezt, ugyhogy...

-Nem, Nem!-ráztam  a fejem.-Nagyon örülök, hogy itt lehetek ujra, tényleg, csak tudjátok egy kicsit izgulok a suli miatt. Mi lesz, ha itt is kiközösitenek majd?

Összenéztek.

-Ez nem csak rajtuk múlik.-vont vállat anya.-Nagyon jól tudod, hogy te nem vagy olyan barátkozós tipus. Túl magadnak való vagy, és ez nem jó.

-Én próbálok barátkozni, de járnak a sulikba olyan diákok is, akik mindent elkövetnek, hogy másokat háttérbe taszítsanak, meg büszkék, és önteltek, és....Én nem szállhatok velük szembe. Nem akarok megint olyan rossz tanéveket, mint Chicagóban.

-Bizzunk benne, hogy jobb lesz!-próbált biztatni apa.-De anyáddal csak arra kérünk, hogy figyelj jobban oda, és legyél kicsit kedvesebb, és nyiltabb, barátkozósabb, beszédesebb. Ha látják a körülötted lévők, hogy nem csinálsz semmit, és nem érdekel semmi, akkor természetes, hogy nem fognak veled foglalkozni. Menj oda hozzájuk, és ismerkedj bátran.

         -Igen is!-motyogtam, és felálltam.

-Olivia-szólt anya. Megfordultam.-Minden rendben? Sikerült kipakolni a szobádban? Később bemegyek segiteni rendezgetni, jó?

Halványan elmosolyodtam.- Rendben anyu.-aztán hátat forditottam, és vissza mentem a szobámba.

         Éjjel alig aludtam egy szemhunyásnyit. Sirtam is egy sort, rettegtem a sulitól, és a jövőtől. Tudtam, hogy jó egy hónap választ el az iskolakezdéstől, de az az egy hónap olyan hamar eltelik. Mennyi az a 31 nap? Mire észbe fogok kapni már mehetek is iskolába….

            És nem tudtam kiverni a fejemből a halott bátyámat sem. Alig négy év próbálkozás után, hogy megszokjam a hiányát, és elfogadjam, ujra belevéste magát az emléke a fejembe. Mintha csak direkt bosszantani akarna…. Folyton az ő arca jelent meg előttem, és ez is volt az oka a kiborulásomnak.

Minden más lenne, ha élne…Akkor nem lennék ilyen balfácán, ilyen szerencsétlen liba, aki mindentől fél, és ezért mindenből kimarad. Amikor még élt, akkor teljesen más volt a helyzet.

Boldog voltam, felszabadult, mert itt volt mellettem, és bármiben kikérhettem a véleményét, és bármiben segitett, ha anyuék nem értek rá, de most teljesen egyedül vagyok, és most hogy visszaköltöztünk ide, a szüleim még kevesebbet fognak velem törődni, mert sok dolguk lesz. Kell keressenek munkahelyet, ujra a nevükre kell iratni a házat, vásárolni kell, stb, stb…

            Elképzeltem, hogy milyen lenne, ha Anthony még mindig itt lenne. Most biztos munkát keresne ő is, mert elvégezte volna már az egyetemet. Orvos szeretett volna lenni, az volt a nagy álma. Egy nagy klinikán sebészként dolgozni. Nagyon örülne neki, és anyuék is büszkék lennének rá, ahogy én is. Biztos ő lenne a legjobb sebész a városban…

            Szinte láttam magam előtt Anthonyt orvosi köpenyben egy irodában ülni, és betegeket gyógyitani. Ujra könnyek szöktek a szemembe az elképzeléstől, de ezek a boldogság könnyei voltak. Annyira beleéltem magam ebbe a képzelgésbe, hogy a szivem nagyra dagadt, hogy láthatom őt orvosként, hogy végre beteljesült a nagy álma, és boldog.

         Teljesen beleéltem magam ebbe a pillanatba, szorosan lehunytam a szemem, és elképzeltem egy sokkal szebb és boldogabb életet, ahol él a bátyám, és nem hárman, hanem négyen ülünk egy asztalnál, ünnepekkor együtt vagyunk, boldogan ünnepelünk, és mindenben számithatunk egymásra. Abban az életben mi voltunk a legboldogabb család a világon…