Perzselő Pillantás 3. Fejezet

‚3.ƒ

A meglepetés

Busszal megyek haza, nem hívom fel anyámat, hogy jöjjön utánam, egyrészt azért mert nem akarom, hogy lássák a többiek, hogy az anyám furikáztat a suliba, és nem akarom zavarni őt, mert tudom, hogy sok a dolga.

Amikor hazaérek, ledobom a táskát a földre a konyha sarkába, és a hűtőhöz lépek, hogy igyak egy kis ásványvizet. A hűtőn pont a szemem előtt egy cédula van odaragasztva, anya elegáns kézírásával.

Kicsim! Apáddal elmentünk a városba bevásárolni. Csak este érünk haza. Kérlek légy jó, ne szomorkodj. A hűtőbe van megmaradva ennivaló, kérlek, egyél. Nagyon szeretünk. Millió puszi.  Anya

Eldobom a cetlit, majd rohanok fel a szobámba, hogy átöltözzek, azután kezet mosok, majd megebédelek.

Mosogatás közben azon kapom magam, hogy arra a Heliodorra gondolok. Nagyon jóképű, és vonzó srác, de mi olyan furcsa benne? Miért nyugszom le, és leszek álmos a tekintetétől, és miért kezd annyira dobogni a szívem, ha meglátom?

Miért? És miért olyan kedves velem? Nyilvánvalóan be akar nyalni nálam, mivel mást még nem nagyon ismerek a suliba, és biztos azt gondolja, hogy meghódíthat...

Frászt... Ahogy anyától tudom nem érdemes a pasikban megbízni, mert csak játszani szeretnek egy nő érzéseivel. Igaz, hogy jó lenne már egy pasi, meg minden, de ilyen, mint ő nem. Szó sem lehet róla. Nekem nem ilyen kell, noha igaz, hogy az ilyen fiuk jönnek be nekem.

De mi van, ha tényleg kedvel? Mit csináljak? Jaj, ez nem lehet.. Nem lehetek olyan szép egy sármos vonzó pasi szemében. Hiszen gazdag se vagyok, és büszke se, és olyan plázacica se, mint amilyennek az a Nina kinéz.

Jaj, Anthony...bárcsak itt lennél, és segítenél egy kicsit. Te ott vagy valahol fent a Mennyben, és pedig itt lenn a Földön ezen a nyomorult vadállatokkal tele lévő világban. Segíts, hogy itt jó barátokat tudjak szerezni, és segíts, hogy megbecsüljenek...

Megtöröltem a könnyes szemem, és a pultra tettem a tányérokat, hogy száradjanak.

Az emeleten megálltam Anthony szobájával szembe. Amióta eltávozott közölünk senki sem ment be oda, mert nem akarjuk megzavarni az emlékét-igaz nem is éltünk ebbe a házba...

A fehérre mázolt ajtó igen csalogató volt. Hívogatott, hogy menjek oda, szinte hallottam, hogy a nevemen szólít.

Hirtelen olyan érzésem támadt, hogy nem vagyok egyedül. Körbenéztem az emeleten, de senkit sem láttam, egyedül voltam az egész házban, mint a kisujjam, de mégis úgy éreztem, hogy valaki még van rajtam kívül, miközben leküzdhetetlen vágyam támadt, hogy bemenjek az emlékhelybe.

A lábam önkénytelenül megindult a sarokban lévő szoba felé. A félelmem is elmúlt, teljes biztonságban éreztem magam.Megálltam az ajtó előtt, és felemeltem remegő kezem, és megfogtam a kilincset, majd lenyomtam. Az ajtó nyikorogva kinyílt, és bent félelmetes sötétség fogadott. A szívem hevesen, a torkomban dobogott, és egy kis félelem kerülgetett.

Tapogatóztam a sötétbe, míg meg nem találtam a villanyt, és fel nem gyújtottam.

         Ugyanolyan volt minden, mint ahogy emlékeztem rá. A sportos és Forma Egyes poszterek ugyanúgy díszítették a falakat, mint régen, és a sötétkék drapéria is ugy volt behúzva az ablakon, mint ahogy hagytuk.

Minden tárgy, minden holmi teljes nyugalomról és háborítatlanságról árulkodott. A falon az óra is megállt, mint ahogy megállt itt az idő a testvérem halálával.

Anthony gitárja érintetlenül hevert az ágya közepén. Ő hagyta ott életének utolsó estéjén, amikor vacsorázni mentünk, azután pedig a végső harcra a vámpírokkal.

Ameddig még pár hetet itt laktunk a halála után nem nyúltam a dolgaihoz, így a gitárja is így maradt az ágyon heverve, a tokja a földre hajítva.

            Csak egyetlenegy dolog mutatta, hogy itt is haladt az idő: a polcokon és tárgyakon lévő porréteg. Igen, ebben a szobában elfelejtettük fóliával letakarni a tárgyakat, igy a por meglátszott mindenen. Négy év pora...

            Semmihez sem nyúltam csak álltam a szoba közepén és néztem a volt testvérem halmijait, könyveit. Az egyik polcon egy közös fotó pihent keretbe foglalva. A tesóm és én voltunk rajta a hat évvel ezelőtti Karácsonyon, amikor a szüleinkkel Disneylandbe utaztunk. A kép a kísértetkastély előtt készült.

         Emlékszem minden áron be akartam menni oda, hogy meglássam, milyen szörnypofák vannak ott, de Anthony túl gyerekesnek találta, nem akart bemenni. Provokáltam, veszekedtem vele, hogy baj lesz, ha nem jön be velem, de hajthatatlan volt. Folyton azt hajtogatta, hogy túl drága a belépő, és anyuék sem engednének be. A végén sarkon fordultam és bementem magam, ő meg maradt kint. Kapott egy jó kis szidást anyukétól, hogy miért hagyott magamra, na persze én is kaptam egy sort, hogy miért voltam engedetlen, hogy miért nem hallgattam a bátyámra. De a végén kibékültünk, és minden nagyon szép volt. Az volt az utolsó karácsonyunk együtt, de talán az egyik legszebb, amit valaha együtt megéltünk. Sose fogom elfelejteni.

Hiába akartam volna megállni, de nem tudtam. Az emlékek össze-vissza villództak fel az agyamba megállíthatatlanul, és a feltörő emlékekkel egyre több fájdalom és hiányérzet jött. Nem tudtam visszafojtani a kipattanó könnyeimet, melyek a végén már patakokban csurogtak le az arcomon. Lekuporodtam a földre, nekitámasztottam a fejem az ágya támlájának és  szabadjára engedtem az évek alatt felhalmozódott fájdalmat és keserűséget.

Mire befejeztem a zokogást valahogy teljesen megkönnyebbültem.

‚

-Csukd be a szemed, és ki ne nyisd amíg  nem szólok!-utasitott anyu a garázs ajtó előtt.

-Mutasd már! Olyan kíváncsi vagyok!-haraptam az ajkamba, és egy helyben topogtam.

-Jó, de előbb csukd be!-kért apa csípőre tett kézzel.-És ne less, mert akkor jaj neked!

Elhúztam a szám és a szüleimre hunyorogtam, de aztán sóhajtottam és engedelmeskedtem. Behunytam a szemem.

Hallottam, hogy apa felnyitja a garázs ajtót. Azután még motoszkálások hallatszottak.

-Kész? Kinyithatom?-idegeskedtem. Fogalmam sem volt mi lehet odabenn...

-Még nem.-mondta anya.-Légy türelmes. Mindjárt kinyithatod!

Karba tettem a kezem, és a lábammal ütögettem a másodperceket.

-Jól van.-fogta meg valaki a karomat.-Most nyisd ki!-mondta anya.

Kinyitottam a szemem, és amit a szemem előtt láttam attól tátva maradt a szám és elállt a lélegzetem.

A garázs közepén egy vadonatúj sötétzöld Suzuki Swift állt. A lakkozása csak ugy ragyogott a besütő napfényben.

-Te Jó Ég!-sikkantottam és befogtam a szám.-Ezt nem hiszem el!

-Tetszik?-néznek rám a szüleim kíváncsian, és a szemük ragyogott az örömtől.

-E...Ez az enyém?-dadogtam, és előrébb léptem.

-Igen, kicsim!-mosolygott anya, és megsimogatta a vállamat.-A tied.

-Nem akartuk, hogy gyalog járj iskolába, és mivel már elég érett vagy, ugy gondoltuk jól jön egy saját kis járgány.-mondta apa, és büszkén kihúzta magát.

-Ez komoly? Ti vettétek a saját pénzetekből?-meredek rájuk.

-Tudod, Jason bácsikádnál egy hete voltunk. A fia visszament Braziliába, s az öregnek ugy sincs jogositvanya, ideadta nekünk amikor hallotta, hogy letetted a sulit. Részletekben fogjuk neki kifizetni, ahogy tudjuk.-magyarázza anyu.-És tudtuk azt is, hogy biztos nem fogod megengedni, hogy folyton mi vigyünk el a suliig, hiszen mindenkinek van már kocsija. Nem volt drága.

-Jaj, alig jön, hogy elhiggyem! Ezt nem hiszem el! Nagyon szépen köszönöm!-sikongattam, és szorosan megöleltem őket.

-Nem kell hálálkodnod, -mondta apa.-De talán annyit megtehetsz, hogy nagyon vigyázol rá.

-Persze, hogy vigyázni fogok rá!-mondom, és megölelem.- Mint a szemem fényére.

-Effelől biztos vagyok.-mosolyog és a tenyerembe teszi a slusszkulcsot.-Használd egészséggel. Menj, próbáld ki egy körre! De csak óvatosan.....

-Persze! Köszönöm még egyszer!-megint a nyakukba ugrok, és megcsókolom az arcukat.-Nagyon szeretlek titeket!

Másnap az új autómmal mentem suliba. Fel is akartam vágni,  hogy lássák az új tanulónak van egy vagiű járgánya. Az ablakok egész úton le voltak eresztve, mert nagyon kellemes idő volt, és a rádióban ment a zene.

            Abban reménykedtem, hogy a mai napom nem lesz olyan kinos, mint a tegnapi.

            Amikor megérkeztem a suli parkolójába mindenki engem, vagyis inkább az autómat nézték, de sajnos meglepve kellett látnom, hogy van itt egy sokkal drágább és ragyogóbb autó is. A parkoló legjobb helyén állt egy nyitott fedelű narancssárga Opel Astra Twin Top. Ragyogó fényezésű, a nap sugarai szivárvány színekben verődtek vissza rajta. A karosszériája sötét szürke volt.

         Azt a...! Milyen menő! Vajon ki-é lehet?-Szájtátva bámultam a csodálatos szinű autót, és leparkoltam vele szembe, mert ott volt hely. Leállitottam a motort, és a vállamra vettem a táskát. Nagyon örültem, hogy egész nyugisan sikerült idáig elfurikázzak. Azt hittem nehezebb lesz, hiszen nem sokat vezettem életembe, pedig van jogsim.

            Amikor kiszállok mindenki jól megbámul, és csodálozva néznek végig rajtam és a  kocsimon.

            -Hellóka!-köszönök a bámészkodóknak mosolyogva, majd becsukom  a kocsiajtót.          -Ez a te kocsid?-szalad hozzám Evelyne, és tágra nyilt szemmel bámulja az autómat.

            -Persze. A szüleimtől kaptam. Miért?

         -Miért?-kérdezi Evelyne láthatólag felháborodottan.-Totál menő! Te jó ég! Nekem is kell egy ilyen járgány! A szüleid vették? Ez bizti? Az enyémek is fix ilyet akartak venni, de túl drága volt. Totál állati! Használd egészséggel.-ölel meg.

            -Köszi.-motyogom.-Neked nincs kocsid?

            Evelyne elenged, és megrázza a fejét. –Nincs, kicsit félek, és nem merem bevállalni. Igaziból még abban is mázlim van, hogy Tim csilivili autójával furikázhatok. Sajnos nem engedhetjük meg magunknak ezt a luxust.

            -Sajnálom. Ki az a Tim?-kérdezem.

         -Tim a barátom.-mosolyog Evelyne és megigazítja a szemüvegét.-Nézd! Ott áll amellett a szürke Mercedes Benz mellett.-mutat majdnem a parkoló végébe.

Valóban a vagyány autó mellett egy elég jó képű, de kissé nyúlánk, göndör barna hajú fiú állt. Evelyne integetett neki, és a fiu visszaintegetett. Én is meglóbáltam a kezem.

            -Klassz.-mosolygok.-És mióta vagytok együtt? Bocs, de nem gondoltam ilyesmire.

            -Semmi baj. Tudom, hogy nem vagyok egy vagány csajszi, de azért pasizni csak tudok.-vigyorog zavartan, s én egyből kapcsoltam, hogy nem kellett volna ilyesmit kimondanom.- Timmel fél éve járunk a tavaszi bálon ismerkedtünk össze. Idén fog végezni.

            Lassan elindulunk az osztály fele.

            -Aha. Jó. Helyes a srác. Gratulálok!

            -Köszi.-vigyorog Evelyne.

            Bemegyünk az épületbe, felmegyünk a második emeletre, és odamegyünk a szekrényekhez. A folyosón mindenki jön-megy, még nem csöngettek be. Szerencsére nem bámulnak meg annyira mint tegnap, ennek egy kicsit örülök,- bár nem tudom mit hoz még a mai nap, lehet, hogy emlékeznek páran a tegnapi ,,kis'' esésemre-, egy két kiváncsi szempár, aki javában méreget...

            -Amúgy, te is szerencsésnek mondhatod magad pasi téren.-szól Evelyne szórakozottan.

            -Miért?-kérdezem érthetetlenül.

Evelyne a szemét forgadta.

            -Nem vetted észre?-kérdezi jelentőségteljesen.

            -Micsodát?-kérdezem miközben a szekrényemből veszem ki a könyveimet.

Az égnek emeli a szemét.

         -Hát Heliodort.-suttogja, és elmosolyodik.-Folyton téged bámul. Szerintem tetszel neki. Hihettelen, hogy ilyen rövid idő alatt, hisz csak tegnap jöttél ide...De szerintem szemet vetett rád. Nem hittem volna, hogy ez meg történik. Sose randizik senkivel. De még mindig téged néz.

         -Mi van?-bámulok rá gyagyán, fogalmam sincs miről beszél.

Evelyne a szemét forgatja, majd megfogja a vállamat, és megpörget. Amikor megállok, és felnézek a szívem kihagy fél ütemet, a lélegzetem pedig elakad. Az osztályajtóban Heliodor Montez áll táskával a hátán, zsebre dugott kézzel, és engem néz  igen nagy érdeklődéssel. Tekintetében kíváncsiság, nyitottság, és barátság tündököl. Elmosolyodik, amikor tágra nyílt szemmel meredek rá.

            Mit csinál itt?

         -Mit akar ez jelenteni? Miért bámul folyton?-suttogom Evelynenek. Idegesit ez a bájvigyora, és ez a megértő, nyílt tekintet. Ha csak azért csinálja ezt, mert a tegnap segitett nekem, akkor sajnálom, hogy hiú reményeket táplálok benne, de nem érdekel. Menjen másoknak nyalizni. Menjen Ninához, neki tetszik.

            -Szerintem tetszel neki.-súgja vissza Evelyne mosolyogva.-Menj, és beszélj vele. Ismerkedjetek.

         -Mi? Neked elment az eszed? Nem!-próbálok nem feltűnést kelteni, de az igazat megvallva Evy ezzel a frászt hozta rám.-Csak a tegnap láttuk egymást először, nem hinném, hogy...Figyelj ez őrültség...Én nem is akarom, nem gondolom...

            -Mit nem gondolsz?-Evelyne pillantása értetlen.-Szerintem egy kis barátkozás nem nagy bűn. Látod, hogy valószínűleg téged vár, menj oda és barátkozz vele, ne szalaszd el a nagy lehetőséget. Ő a legjobb pasi az egész iskolában, és eddig senkivel sem került közelebbi kapcsolatba, és ez engem is meglep. Még Ninának se adta be a derekát, amikor tavaly próbálkozott nála... Ne várakoztasd meg.-vigyorog, és megveregeti a vállamat, majd hátatfordit, és elmegy.

         Rágom az ajkam, bámulom a padlót, és azon gondolkozom, hogy mit csináljak. Legszívesebben elmennék, és nem mennék be, de ez nagy bűn lenne a részemről. Egyrészt, mert ez még csak a második napom ebben a suliban, és mert még életemben nem lógtam. Furcsa, hogy most egy fiú miatt képes lennék ellógni az első órát...

         Érzem magamon Montez pillantását, a szemem sarkából látom, hogy engem néz, és mintha türelmetlen, és csalódott lenne.

Ez nem lehet! Ez nem lehet!  Miért nem megy be? Mit bámul annyit? Mi van az arcomon, hogy úgy vonzza a tekintetét?

 A gyomrom kínosan összerándul, ökölbe szorítom a kezem, és tovább pepecselek a szekrényemben, azt remélve, hogy elmegy.   Nem fér a fejembe, hogy lehet ilyen. Csak játszik, még mindig azt a szerepet játssza, mint a tegnap, ebben biztos vagyok.

          Leküzdöm a vágyat, hogy újra rá pillantsak, és kiveszem a vallás könyvem, ez az első órám ma. Tudom, hogy iszonyú gyerekes tőlem, hogy így viselkedem, hiszen Heliodor Montezzel van az első órám, az osztályban úgy is találkozni fogunk, nem kerülhetem el, de annyira idegesítő.  Eddig sose bámult senki annyit, mint ő, és a tegnapi első találkozás igen mély benyomást hagyott bennem. Kiráz a hideg.

         Bezárom a szekrényemet, és amikor megfordulok, látom, hogy már nincs ott. Sóhajtok egyet, és bár borsódzik a hátam, mégis bemegyek órára.

Nem nézek sehová, bámulom a lábamat, miközben végig megyek a termen, elmegyek Heliodor padja mellett, nem figyelek, rá mintha ott sem lenne, és leülök az egyetlen szabad helyre, ami még van, egy vörös hajú, fogszabályozós, szeplős lány mellé.  Kipakolom a füzetemet, a könyvemet, és a tollamat a padra, és próbálom valamivel elterelni a figyelmemet.-leginkább róla-mert nem hagy nyugodni belül valami, amitől felrobbannék.

           A padtársnőm telefonon dumál valakivel, teljesen el van foglalva, vele nem tudnék beszélgetni, igaz nincs is kedvem beszélgetni. Fogom a vallás könyvet, és elkezdem lapozgatni.  A volt sulimban alig volt vallásóra, a tanár szörnyen pocsék volt, úgyhogy kíváncsi vagyok, hogy mi lesz most.  A bűnbeesés történetéhez érve, nem tudom miért, de felnézek az órára-még öt perc csengetésig, és valamiért a szemem a két paddal előttem ülő Heliodor Montezen állapodik meg. Egy fekete hajú, szemüveges, nyurga fiúval beszélget, és micsoda véletlen engem bámul. A tekintetünk találkozik, de én azon nyomban lesütöm  a szemem, és elfordítom a fejem. De abban a kis pillanattöredékben, miközben a tekintetünk találkozott, láttam a szemében valami csodálatot, és nagy mértékű kíváncsiságot, ugyanakkor valami kis gúnyt is. Iszonyú vágy fogott el hirtelen, hogy ne vessek a furcsa, és gyönyörű fiú felé még egy pillantást, nem hagyhatom viszonzás nélkül ezt a szemezést. Ha kedve van bámulni engem, akkor én is visszabámulom....

          Odasandítottam, és láttam, hogy az a fiú, akivel beszélt, épp leszáll Heliodor Montez padjáról, és az ablak fele megy, ahol még két  srác állt. Heliodor most nem nézett rám. Előre volt fordulva, és a telefonján babrált valamit. Igy, hátulról is nagyon jól nézett ki. Valóságos angyalnak, vagy félistennek tűnt a többi egyszerű pornép között.  Elhatároztam, hogy amíg rám nem néz, addig fogom bámulni, elvégre ő is ezt csinálja...

         Rájöttem, hogy a tegnap nem is néztem meg annyira, vagyis nem figyeltem oda minden részletre. Most egy kicsit kíváncsivá tett. Ez a lélegzetelállitó szépsége annyira abszurdnak tűnt, olyan magasságosnak, hogy nem tudtam megmagyarázni. Ilyen szépségeket még nem láttam, csak a tévékben, és a divatmagazinokban. Valóban ő a legszexisebb fiu az egész iskolában, közelébe sem ér  a többinek. Magávalragadó. Nem tudtam megmagyarázni, mitől ismerős ennyire ez a természetellenes szépség, de emlékeztet valakire.

 Vajon mindig ennyire vonzó volt? Miért él csak a nagynénjével? Mi lett a szüleivel? Ideiglenesen lakik vele, vagy kicsi kora óta? És miért költöztek ide? Murisnak tűnt, hogy alig egy napja ismerem, és máris érdeklődök iránta, persze ez az  érdeklődés hozzá sem hasonlitható ahhoz, amit ő csinál. De azért, tényleg kiváncsi vagyok…

             Ez a nap már jobb volt, mert könnyebben megtaláltam az osztályokat, bár mindig akadt valaki, aki elkisért. Leginkább Raimy, és Evelyne. Ők mindig körülöttem keringtek, és be nem állt  a szájuk. Megtudtam, hogy Raimy Angliában született, és van egy kishúga, aki kicsit fél tőle, amióta ilyen szerkókban jár. Ahogy Raimy vallotta sosem volt nagy rocker, és az effajta stilusok hive, de ugy két éve ütött ki rajta ez a láz, amikor a volt iskolájában a diákok ugymond fellázadtak a tanterv, és a szigorúság miatt. Azóta nagy pártfogólya az ilyen bandáknak. Méltányoltam  a törekvését-az a vágya, hogy egyszer egy nagy klubbot hozzon létre, aminek segitségével egyre több testvér, és szeretet pártiakat gyűjtsenek, és együtt küzdjenek a globális felmelegedés ellen.-érdekes volt ezt egy fiu szájából hallani, de együttéreztem vele, hiszen én is igen érzékeny vagyok. Bár én inkább vámpirellenes sereget toboroznék…

Evelyne nem sokat mesélt. Neki a nővére a Broadwayen tanul, és nem is érdekli a családja. Az apja nem olyan rég gyógyúlt fel egy komoly betegségből, a mamája pedig egész nap dolgozik, hogy legyen pénzük, szinte sosincs otthon.  Az édesapja ápolása rá szakadt, és még  a házimunkával, és  a tanulással is küszködnie kell. Együttéreztem vele, és sajnáltam. Ő nem érdemli meg ezt. Nagyon kedves, és finom lány, nem tesz jót neki a munka, a sok rohanás.

         Egyedül mentem az ebédlőbe, mert le kellett ugorjak a titkárságra valami papirt kérni. Pont amikor forulnék be az ebédlő ajtaján majdnem összeütközöm Heliodor Montezzel. Épp idejében ugrom hátra, mert másképp a kinyiló ajtó jól fejbe talált volna.

-Jaj, bocsánat!-kapja el az ajtót gyorsan, bár nekem leginkább ugy tűnt, mintha engem akarna elkapni.-Megütöttelek? Bocs, nem láttalak, ne haragudj.

-Persze, semmi baj, előfordul néha.-motyogom, és kihagy a szivem, amikor véletlenül a szemébe nézek. Az irisze hihetetlenül kék, olyan kék, mint a tiszta, háboritatlan tenger vize a partközelben. Ilyen kék szemeket még életemben  nem láttam, és talán azért is akad el a lélegzetem. Bámulom őt, azon gondolkozva, hogy miért érzem olyan furcsán magam.

-Minden rendben?-kérdezi, és az arcomat fűrkészi átható, hipnotikus tekintettel.

-Ööö..persze. Hogyne. Minden rendben.-mondom, és nem értem miért forrósodik fel a testem, és miért érzem ugy mintha millió kis pillangó repkesne a gyomromban.-És veled, minden rendben? Majdnem neked mentem. Sajnálom.-most igy nézve kicsit magasabb mint gondoltam. Ha jól számitottam én a válláig érek.

-Semmi baj. Nekem nem lett bajom. Igazából én törtem kifele, nem vettelek észre. Bocs, még egyszer. Figyelmetlen voltam.-mosolyodik el, és kivillannak hófehér, hibátlan fogai.-Egyébként hogy tetszik a suli? Ez a második napod, gondolom már van egy kis élményed…

-A suli jó, tetszik. Jobb mint a volt iskolám.

-Chicágóban.-jegyzi meg. Gyagyán nézek rá.-Chicágóból jöttél, nem? Oda jártál iskolába.-az arcáról lehervad a mosoly.

-Igen, hogyne. Odajártam. Ott  laktam négy évig.-a hangom elhallkul a mondat végére, még nekem is feltűnik mennyire szomorú a hangzása,  és nem értem miért olyan furcsa ezzel a fiuval beszélgetni. Valahogy olyan könnyen jön, valamiért biztonságban érzem magam mellette, pedig elég különös.

-Aha, és konkrétan, miért is jöttél ide? Ugye nem baj, ha megkérdezem?-arébb állunk, hogy legyen hely a többieknek járkálni. Megállunk az egyik ablaknál.

Még hogy nem baj…Nagy baj! Nem akarok erről beszélni…

-Nem, nem baj.-nyögöm ki. Az is megneheziti a helyzetemet, hogy képtelen vagyok rászánni magam a hazudásra. Mi lenne, ha egy jó sztorit találnék ki…? Inkább nem. Ha valamit elcsesznék akkor nem lenne jó vége…-Izé, azért mert nem tetszett az ottani élet. Elég rossz volt, hogy ugy mondjam, meg amugy is itt születtem, hiányzott ez a város. De erről nem szeretnék beszélni, ha nem gond.

-Persze. Megértem. Ha ezt akarod…-türelmetlenül topogok, azt várom mikor megy már el.-Ööö..-néz az órájára.-Nekem most mennem kell, van egy kis dolgom. Örülök, hogy dumáltunk. Majd még találkozunk, szia.-mondja, és egy lélegzetelállitó mosolyt küld nekem, de olyat, hogy valósággal elalélok, meg kell kapaszkodnom a fűtőtestbe. Ez a fiu maga az angyal, egy valóságos félisten. Bámulom, ahogy távolodik, kecses, ruganyos léptekkel, és nem tudom felfogni, hogy lehet ilyen.

            Mire hazaérek anyuék már otthon vannak.

            -Szia, kicsim!-köszönnek, amint beléptem a konyhába.-Milyen volt a mai napod? Milyen volt  a suliban?

            -Klassz.-huppanok le egy székre, és elveszek az asztalról egy pogácsát. –Jó volt.

-Milyenek a társaid? Szereztél barátokat?-ül le anyu mellém.

-Nagyon kedvesek. Igen, szereztem párat.-bámulom a padlót, és rugdosom a szék lábát. Nem tudom kiverni a fejemből Heliodornak azt az édes mosolyát. Hogy lehet valaki ilyen szép, és vonzó? Ez olyan igazságtalan. Minek teremtett a természet egyes embereket ilyen lélegzetelállitónak, másokat pedig szerencsétlennek? Nem lett volna könnyebb egyenlőségben élni?  Olyan picinek érzem magam mellette…Ez olyan felháboritó…

-Mi a baj?-fogja meg a kezem anya.-Talán volt valami a suliban? Mesélj, kérlek.

-Nincs semmi baj, nincs mit mesélnem.-fepattanok.-Most megyek a szobámba tanulni.-forditok hátat, és felkapom a táskámat.

-Nem akarsz enni? Nem vagy éhes?  A kedvencedet főztük.-mondja apa.

-Nem, kösz. Még nem vagyok éhes.-rohanok fel a szobámba.

A tanulással hamar meg voltam, nem is kaptunk olyan sokat. A földrajz meg már  a könyökömön jön ki. Megint  a világegyetemet tanuljuk, amit már százszor vettem. Miután kész voltam mentem lezuhanyozni, hajat mosni, aztán pedig jól megvetettem az ágyam, felvettem a kedvenc pizsamámat, és lefeküdtem. Nem volt kedvem még aludni, ugyhogy bekapcsoltam a tévét, és valami bárgyú filmet néztem. De azt is hamar meguntam, végül pedig már bambultam a sötétbe furcsa, megmagyarázhatatlan ábrándok útján járt az agyam. Némelyik elképzelhetetlenebb volt mint a másik.

Arra azért emlékszem, hogy Heliodorra gondoltam, és valahogy nagyon örültem, hogy ma láthattam, és hallhattam a hangját. Azt hiszem nem is olyan fúrcsa, csak az előitéleteim játszottak velem. Igazán helyes srác. Az álmaim a végén arra a pontra repitettek el, hogy együtt töltöm a napot Heliodorral, és boldog vagyok, hogy velem van….És ez szörnyű, buta  gondolat volt tőlem.