4.FEJEZET

‚4.ƒ

Kihivás

           

Az Első pÁr hét jobb volt, mint hittem-egy fokkal-, sokkal rosszabbra számitottam, de lehet csak azért mert szörnyen félénk, és bátortalan vagyok.  Már nem kellett attól féljek, hogy eltévedek, vagy valaki jól megbámul. Mindenki kész barátként fogadott, és ennek örültem.   A tanárok örültek, hogy odamentem, némelyik azt mondta ügyesebb diák nem is érkezhetett volna. Már sikerült beszereznem pár dicséretet, szerintem nagyon jó lesz itt.  Kedves és új barátaim sosem tágitottak mellőllem, leginkább Raimy volt folyton a sarkamban, olyan volt, mint egy hűséges kiskutya. Ezt annyira nem bántam, tetszett, hogy van aki érdeklődik irántam.-vagy érdeklődnek irántam...

            Igen, összesen ketten szemeltek ki engem. Az egyik, mint már emlitettem Raimy, a másik (szerintem könnyen kitaláljátok, ha azt mondom, hogy a félistenhez hasonlitó fiú) Heliodor Montez, aki szerintem jóval többször tisztelt meg a jelenlétével, mint kellett volna. Akármerre mentem folyton az utamba akadt,-nagyon úgy tűnt, hogy ő keresi az alkalmakat, hogy összetalálkozzak vele- és kiváncsi, meleg, szerető pillantásokat küldött felém, amelytől néha a hajam az égnek állt. Egy kicsit hizott  a májam ezért, hogy nagyon nyilvánvalóan a suli legszexisebb pasija vetett rám szemet, és a legtöbben lehet egyből beleugrodtak  volna a mélyvizbe, de higyj nekem én nem. Én nem voltam annyira oda érte. Épp elég volt órákon vele együtt lenni, és nézni azt a bájvigyorát, amelytől a legtöbb lány elájult volna, de én torkig voltam vele a hét végére. Tudom, most megint az előitéleteim beszélnek belőlem, de ha ott lettetek volna, és láttátok volna nektek is borsódzott volna a hátatok. Folyton engem nézett, és minden egyes pillantásától lehiggadtam, még ha nem is voltam kifejezetten ideges, vagy feszült. Megnyugodtam, és álmos lettem, úgy mint az első találkozásunkkor. Szép meg jó, de valahogy annyira abszurd a dolog. Nem találtam rá magyarázatot, mint arra sem, hogy, miért nem tudom kiverni őt  a fejemből. Idegesitő volt, hogy egyfolytában előttem lebegett a képe, és ő forgott az agyamban. Még az is tett a lapátra, hogy Nina, akinek nagyon nyilvánvalóan tetszett Heliodor engem folyton úgy nézett mintha a riválisa lennék, vagy nem is tudom. Mintha féltékeny lenne rám, mert Heliodor csak engem követ és bámul, nem pedig őt. Ez is idegesitett. Alig vártam, hogy vége legyen a pénteki napnak, és húzhassak haza…

            Amikor kiléptem az udvarra láttam, hogy szemetel az eső.

Na, de jó…-gondoltam magamban-Pont ez hiányzott.- Feltettem  a kapucnimat a fejemre, és siettem az autómhoz. Minnél előbb haza akartam érni, mert sok házit kaptam, és mára kell megérkezzen az uncsim Európából. Willnek, azaz Williamnek hivják, és két évvel fiatalabb nálam. Tizenöt éves, de néha úgy viselkedik, mintha csak kilenc volna, ez lehet annak is az oka, hogy kiskorába folyton elesett, és jól beverte a fejét, és ki tudja mit csináltak még vele… Az is lehet, hogy ő agyproblémákkal született…

 Will anyum öccsének a fia. Apja nem akar róla hallani-egyrészt mert törvénytelen gyermek-, az édesanyjával Morgannal él Angliában. Régóta nem láttam, úgy tiz éve, és most azért jön ide, mert Morgan autóbalesetben elhunyt, és más közeli rokona rajtunk kivül nincs, mivel apja nem vállalja magára a fia gondozását. Anyum rettentően haragszik ezért a testvérére, de Thomas vallja, hogy élete egyik nagy hibája volt, hogy összeházasodott Morgannal. A gyámügyisek a tárgyaláson úgy határoztak, hogy a fiú akkor hozzánk kerül. Igy apa újra elutazott, és most idehozza. Egy kicsi vendégszobát rendeztek be neki, és nagyon remélem, hogy nem fogják átköltöztetni Anthony szobájába.

 Will amolyan csintalan, folyton kiváncsiskodó kölyök, aki mindenbe beleüti az orrát. Semmi kedvem őt totolyáztatni, és az a legrosszabb, hogy ugyanabban a suliban fog tanulni mint én, vagyis ez azt jelenti, hogy egész nap szem előtt kell tartanom. Megborzongtam erre a gondolatra. Beültem az autómba, és először is feltekertem a fűtést. A táskámat a másik ülésre tettem, majd beinditottam a motort. Megszokásból belenéztem a visszapillantó tükrömbe, és látom, hogy Helidor ott áll az autójának támaszkodva, és engem néz. Igyekeztem megszokni ezt a helyzetet, bár az igazat megvallva felállt a hátamon minden szőr, ha meglátom. Gyorsan elkaptam róla a tekintetem, és magamban szitkozódtam, miközben beinditottam a motort. Épp kanyarodtam volna hátra, amikor hátulról egy autó majdnem elsöpört. Szerencsére idejében tapostam a fékre, mert másképp belémszaladt volna. Felnézve láttam Heliodor flancos Opeljét távolodni.

Mire hazaértem a kissé elviselhettelen rokon már meg is érkezett. Nem is kivánhattam volna szebbet erre a mai napra. Amint betettem a lábam a házba, anyám már szaladt elibém izgatott, ragyogó arccal.

-Jaj, de jó, hogy itt vagy!-kiáltott fel, és megölelt.

-Az előbb érkezett meg William, már alig várja, hogy lásson. Apád elment vásárolni. El sem hiszem, hogy Will igy megnőtt. Meg fogsz döbbenni. Csodálatos egy fiú!

Igen, anyu rajongott a keresztfiáért. Leginkább az óta áradozik róla, és hiányolja amióta a bátyám Anthony meghalt. Nem hibáztatom érte anyut, mert igy szereti, hiszen egyrészt őt érte a legnagyobb tragédia: elveszitette az egyik gyerekét, és most minden alkalmat megragad, hogy újra többen legyünk.(Az is megfordult a fejében, hogy örökbe fogad egy gyereket, de apa és én lebeszéltük róla. Kinek kéne egy örökösen siró kis poronty, akit folyton körülcsaholnak?) Én ennek nem nagyon örültem, de gondoltam, ha az Úr akarja igy, hogy ne egyedül legyek itthol, ha anyáék elmennek dolgozni, akkor megpróbálom elfogadni.

Épphogy emeltem a lábam, hogy menjek be a konyhába, amikor Will már trappoló léptekkel rohant felém, és úgy a nyakamba ugrodt, hogy én majdnem a földre zuhantam.

-Olivia!-kiáltozta, és jól megszorongatott.-De jó hogy látlak! Annyira hiányoztál!-Will úgy szorongatja a nyakamat, hogy úgy éreztem mindjárt megfúlok.

-Oké! Szia Will. Én is örülök. De elengednéd légyszi a nyakam, mert nem kapok levegőt?-mondom, és lerázom a kezét a nyakamról, és hátrébb lépek. Anyám csúnyán nézett rám karba tett kézzel, Will pedig meghökkenve, és olyan képet vágott, mint aki arra gondol, hogy most mi a bajom van vele?

William majdnem akkora volt mint én-pár centi hijján. Nem volt túl sovány, de kövér sem, pont jó volt. Borzos bronzszinű haja volt, és nagy zöld szemei, melyet sötét vastag szemöldök keretezett. Az arca kissé kerekded, azonban az állcsontja kezd kiállni, az orra pedig pisze. Egész helyes srácnak tűnik igy ránézésre, és az is lenne, ha nem játszaná folyton az eszét.

Valóban megnőtt. Az elmúlt tiz év alatt tényleg megváltozott, leginkább a magassága, és szélessége változott, és az arca formája. Régen emlékszem, hogy alacsony-még nálamnál is alacsonyabb volt-, pufók, dagi kiskölyök volt, aki folyton elesett, és mindig vérzett a térde, meg mindig eltörte valamilyét. Most kicsit lefogyott, és megnyúlt. Sokáig picurka volt, de most meg akkora, mint én. Hihetetlen, hogy az idő mennyire változik, és benne az ember is...

-Mi az? Talán nem is örülsz, hogy itt vagyok, Olivia?-kérdezte kissé szomorúan az unokaöcsém. Az ajkamba haraptam. Apám, most mit mondjak neki? Az anyámra sanditottam, aki komolyan, fenyegetve nézett.

-De, persze, Will.-mondtam aztán, és nagyon próbáltam szinlelni, és a jó nővérkét játszani, hiszen ettől e naptól fogva velünk fog lakni. Valójában legbelül orditottam volna.  -Nagyon örülök, hogy itt vagy. Hogyne örülnék? Csak..izé, most jöttem  haza az iskolából, és... egy kicsit fáradt vagyok.-megöleltem, majd karon fogtam.-Gyere csak, mesélj egy kicsit. Hogy vagy? Milyen utad volt?-azzal tuszkolni kezdtem a nappali fele.

-Nem vagy éhes, kicsim?-kiáltott utánam anyám.-Jó meleg az ebéd.

-De megyek mindjárt!-szóltam hátra.

A délután hosszú volt, és fárasztó. Folyton Willt kellett körülcsaholni, elhalmozni mindennel. Ő persze szerette, hogy foglalkoznak vele. Miután ugy láttam, hogy már nem lesz szükség rám (szüleim leültek valami dili filmet nézni) felosontam a szobámba, és magamra zártam az ajtót. Letelepedtem az ágyra, és-mivel itt a hétvége, ugy döntöttem, hogy leülök olvasni. Már rég terveztem, de ugy vettem észre, hogy most van a jó alkalom, belekeztem a Büszkeség és Balitéletbe Jane Austentől.

Körülbelül tizenegy óráig olvastam, azután lefeküdtem. Nehezen aludtam el, és még az eső is elkezdett esni. Egy óra fele sikerült elaludnom, de furcsát álmodtam. Az álmomba megjelent a bátyám, Anthony, és arra kért, hogy kövessem, de aztán eltűnt. Majd megjelent Heliodor is egy pillanatra(ugyanugy mosolygott, és bámult mint eddig), majd őt is elnyelte a köd.

Másnap körbe jártuk a várost, amit lehett egy nap alatt, azt megmutattunk Willnek, a többi marad majd legközelebbre. Miután hazamentünk, anyumék elmentek kettesben valahova, én-nagy örömömre- egyedül maradtam Williammel. Nehogy azt higyjétek, hogy ott ültem mellette a nappaliban, és örködtem felette, erről szó sincs.  Leültettem a tévéjáték elé, hadd üljön ott magának, tudtam, hogy egy idejig jól el lesz magával. Felmentem a szobámba, és nekiálltam tanulni.  A matekkel vacakoltam egy keveset, az irodalmat, és a kémiát könnyebben megcsináltam. Miközben irtam, és gondolkodtam valami fúrcsa hang ütötte meg a fülem. Különös, de rendkivűl farcs dallam, nagyon ismerős hangzás, de fájó a fülnek. Olyan volt, mintha valaki gitározna-vagyis megpróbálna gitározni. Félre löktem a füzetet, és mentem, hogy megnézzem. Amikor megálltam az ajtómban láttam, hogy Anthony ajtaja nyitva van, onnan jött ez a fület sértő zene. Elöntött a pánik, és berohantam a szobába, a látványtól pedig elakadt a lélegzetem. William szépen, nyugodtan ott ült a poros ágyon, és kezében a gitár. Azt pengette, olyan fracsul.

Amikor meglát, elvigyorodik, majd mindenféle zavartatás nélkül visszafordul a hangszerhez.  

-Miért nem takaritottok ebben a szobában? Úgy néz, ki mint egy porfészek. Ezt meg minek nem dobjátok ki, senki sem játszik rajta, és olyan hamisan szól, hogy fáj a fülem.-mondja, és megütögeti a gitárt, és megpengeti a húrokat.

-Mit keresel itt ebben a szobában?!-kiáltok rá,  és olyan düh fog el, mint még soha. Úgy érzem, menten felrobbanok, valahogy iszonyú vágy ébred bennem, hogy levágjak neki egy jó nagy nyaklevest.-Ki engedte meg, hogy betedd a lábad ide?!-se perc alatt előtte termek, és úgy bámulok le rá.

-Mostmár itt lakom, nekem is jogomban áll közlekedni a házban, elvégre már az enyém is.-mondja szemtelenül a vállát megvonva, és eszébe sincs felállni, vagy abbahagyni a kornyikálást.

-Itt semmi sem a tied! Nincs jogod hozzá, hogy tégy, amit akarsz! Ez az én házam! Ezt pedig azonnal add ide!-rántottam ki a kezéből a hangszert.-Semmi jogod nincs bejönni ebbe a szobába, pláne nem ezekhez a dolgokhoz nyúlnod!

Will tágra nyilt szemmel, meghökkenve bámult rám, és érzelmek sorozata hullámzott végig az arcán a dühtől egészen a megbántottságig.

-Hogy beszélhetsz igy velem?-kiáltotta mérgesen, és a képe elvörösödött, a szeme pedig ragyogni kezdett, és felugrodt.- Az unokatestvéred vagyok! Nem beszélhetsz igy velem! Nagyon rossz vagy! Oda megyek, ahova akarok, Péter és Hilary megengedte! Te nem szólhatsz ebbe bele! Mostmár itt lakom én is, és nekem is jogomban áll!

-De igen beleszólhatok, mert idősebb vagyok, mint te! Te csak egy kis taknyos vagy! Nem akarom még egyszer látni, hogy belépsz ebbe a szobába, mert akkor...

-Mert akkor mi lesz? Megversz? Azt hiszed, félek én tőled? Nem is tudsz ütni. És mégis mit ragaszkodsz ehhez annyira?-mutatott körbe undorodva.- Már vacak, és por itt minden. Nem lakik ebbe már senki évek óta. Semmi értékes nincs itt. Anthony már meghalt, nem tudom, miért ragaszkodsz a dolgaihoz. Lökd ki, úgyse használja senki!

-Fogd be szád, egy szóval se illesd meg a halott bátyámat! Hogy merészelsz igy beszélni róla?! Nem szégyenled magad?-a düh annyira elboritott, hogy már alig kaptam levegőt, és a szememet szúrni kezdték a könnyek.-Ő a testvérem volt, nagyon szerettem, nagyon jó bátyj volt és megtiltom, hogy bármi csúnyát szólj róla, megértetted, mert akkor velem gyűlik meg a bajod, és nem érdekel, hogy mész majd bőgve árulkodni a szüleimnek!-felemeltem a mutatóujjamat, hogy megfenyegessem, és  dühösen meredtünk egymás szemébe.

-Komolyan mondom, amióta a bátyád meghalt neked elment az eszed.-prüszkölte.-Ugy beszélsz róla, mint egy istenről. Te nem vagy normális. Lehet eddig sem voltál az, de most tényleg bolond vagy.-azzal elment mellettem, a vállával erősen megütötte a karomat, és ki akart menni a szobából, amikor:

-Mi folyik itt fennt gyerekek? Miért orditoztok?-apa lépett a szobaküszöbre.